„Nem érettségiztem le. Dühből. Aztán elvégeztem a boltvezetőit, mert kereskedőre mindenhol szükség van. Nálunk is, a húspultban vagyok egy multinál” – meséli a tizenkilenc éves, vagány hajú, kisvárosi srác. Jó vele dumálni, mert hiányzik belőle a diplomásokra jellemző „ki, ha én nem?” mentalitás.

„A munkatársaim tök jó fejek. Például egy lány, aki minden szót másképp használ…” – folytatja, és ömlenek belőle a sztorik a néhány órás buszút alatt. A mondatoknak elejük, közepük, végük van, én pedig gondolatban seggbe rúgom magam. „Miért, mit hittél? Hogy akik nem tanultak tovább, sután makognak?” – kérdezem némán az ablaküvegről visszatükröződő ábrázatomtól, amely a napszemüveg rejtekében még arckifejezéssel sem válaszol. Talán, mert főiskolán és egyetemen is látott olyanokat végezni, akik képtelenek gördülékenyen fogalmazni.

Híg a leve?

„És ezt így el tudod képzelni hosszú távon?” – fordulok a fiú felé, akinek fizimiskájáról eltűnnek az előző poén nyomai. „Hogy tizenhárom órás műszakokat toljak hetvenezerért? Nem…” – mondja. Hát persze, ránézésre foglalkozhatna dizájnnal, marketinggel, lehetne valami jó hangzású menedzser. Rátermettség van, papír nincs. Ez szokatlan tragédia számomra, mivel körülöttem sokan az ellenkezőjével vannak megáldva. A diplomások viszont ritkán állnak be a húspultba: szívesebben főznek kávét a főnöknek, vagy dőlnek be egymás után három multi-level marketinges izének.

„Miért, te szívesen pakolnád a farhátakat egész álló nap?” – rántom le magam a valóság talajára, ahol hasonló sorsban osztozom, mint ez a szegény neonhajú pára. „Anyáéknak adok harmincat, hogy segítsem őket, a többi az enyém marad. Szívesen önállósodnék, de ennyiből hogyan?” – morfondírozik, mire elmesélem: nekem sincs sokkal több, ám ha lenne, akkor sem költöznék, hiszen minden értelemben elegendő teret hagynak a szüleim. Csak a tudat necces, hogy nélkülük saját lakrészben történő terpeszkedés helyett valami zsúfolt albérletben vegetálnék. Hát miféle szuverenitás az, ahol kényszerűségből haverkodott vadidegenek testi folyamataitól függ, mikor mehetek pisilni?

Rengetegen próbálják maguknak bemesélni, hogy az oklevél garanciát nyújt valami jóra és kényelmesre. Nem tartozom közéjük, nekem a tanulás puszta élvezet. De attól még naponta tanúja vagyok az „interjúra sem hívnak be!” típusú, egyébként teljesen jogosan elrebegett panaszhegyeknek. Az a nagy büdös helyzet, hogy feltűnő frizurájú útitársam a mai viszonyok mellett valószínűleg egy keményfedelessel a zsebében sem táplálhatna szebb reményeket.


Még több cikk: