„Austria night, Vienna night” – cseng a fülemben Lady Gaga hangja, aki egy óriási, felfújható női altesten nyögve megszülte saját magát, külön köszöntötte a nézőtéren smároló meleg párt, szidta a kormányt, fejjel lefelé bekerült egy húsdarálóba, végül szétlőtte hologram-alteregójának agyát.

„Á, ötszáz kilométer még nem a világ vége” – gondoltam áprilisban, amikor megvettem a belépőt a The Born This Way Ball Tour tizenötödik állomására. Mivel tájékozódási képességem szerint Timbuktutól kezdve egy baromfiudvarig bárhol kiköthettem volna, a jól ismert Nyíregyháza-Budapest vonatutat követően a koncertjegyeket forgalmazó Eventim buszjáratára bíztam magam. Azóta sem értem, hogy egy wifis csodajárgánnyal miként lehet a két főváros egymástól négyórányi távolságra, de ez valószínűleg örökre a sofőr titka marad.

Közel a közönséghez.

„Gaga plakát!” – visítoztak lelkesen a körülményekhez képest igen visszafogottan öltözött és sminkelt társaim, miután az általam alaposan félreszámolt tizenegy helyett fél kettőkor megláttuk Bécs utcáit. Igazán tarka népség a Wiener Stadthalle legnagyobb, tizenhatezer fő befogadására alkalmas „D” csarnoka előtt ácsorgott. A sokadik kivillanó popójú fiú és halott menyasszonynak öltözött lány láttán már szemem sem rebbent, de leléptem, mert jutott néhány órám városnézésre.

Csak ne a Justin Bieber-ös mellé tették volna…

A többiek arra pályáztak, hogy állójegyükkel bejussanak a kifutóval körülvett színpadi részbe, a „Monster Pit”-be, s így a show részei legyenek. Én viszont szerettem volna, hogy senki se lógassa a fejét vagy a hátát a képbe – ráadásul levegőt is kapjak, ha lehet –, ezért kiemelt ülőhelyes burzsuj jegycsomagra ruháztam be. Négy nappal a koncert előtt érkezett is egy e-mail a menetrenddel, miszerint Highway Unicorn Package tulajdonosaként este hattól mehetek be, fél héttől vehetem át az ajándékot, akkor kezdi a muzsikát Gaga régi jó barátja, a vele korábban lebujokban vetkőzős rock’n’roll DJ, Lady Starlight, fél nyolctól pedig a The Darkness nevű glam-rock banda előzenekaroskodik a fél kilenckor fellépő Mother Monster előtt.

Hardcore fan.

Na, hát ebből végül egy szó sem volt igaz. Hét előtt nyitották ki az ajtókat, és a sor elég lassan haladt, mert véletlenszerűen motozgattak. A „NORD” feliratú jegyemmel beálltam az északi ajtóhoz a három közül, de egy Stadthalle pólós hölgy áttessékelt a középsőhöz. A biztonságiaknak nem volt kedvük kipakoltatni az egész napos túlélésre berendezett nagy oldaltáskám, mint ahogy a vásárolgatás eredményeként cipelt reklámszatyorral sem törődtek igazán. Bőven bevihettem volna egy mordályt, ám miheztartás végett elvették a fél eurós ásványvizem, hogy odabent négyért vásároljak egy pohárral.

Zárt ajtók előtt.

A színpad felől semmi sem hallatszott, tehát Lady Starlight egyszer volt, hol nem volt. A relikviás standnál – ahol harminc euróért bizgentyűt, ötvenért pólót lehetett venni, és körülöttem senki sem fizetett száz alatt – azt mondták, hiába álltam sorba, mert ők nem a „merchandise collection desk”, ahová fordulnom kell a belépőhöz járó ajándék ügyében. Hát akkor mi az, és főleg hol van? Itt kezdődött a több mint félórás vesszőfutás, amelynek során a sportcsarnok munkatársai, a turné személyzete és a biztonságiak pingponglabdaként pattogtattak engem egymás között. Végül viharvert állapotban beszédültem a VIP-helyiségbe, ahol közöltem, hogy légyszi’ segítsetek, mert itt rohangálok országúti egyszarvú csomaggal kétségbeesve. „Very slowly English, please” – könyörgött a hostess, majd elkérte a jegyem, s vad telefonálgatásba kezdett. Nemsokára intett, hogy kövessem, kivezetett az épületből, majd egy másik ajtón vissza be.

Nyúzás csak később történt.

A sportcsarnoktól eltérő atmoszférájú, hűvös-elegáns terem recepcióhoz hasonló pultjánál tanakodtak valamelyest a vezetéknevemen, de miután rájöttek, hogy hülyén leírt „széndor” tényleg szerepel a listán, elém tettek egy telepakolt gagás vászontáskát. Fél perce még azt hittem, keresztet vethetek a beígért exkluzív ereklyére, ehhez képest a kezemben tartottam a buszon a többiek által ácsingózva emlegetett, zárható, fémből készült kajás dobozt, egy fasza kis termoszt, egy alapdarabnak számító halálfejes térdzoknit és egy laminált nyakbavalót – nyilván az összes szigorúan The Born This Way Ball-os. Minden negatív érzésem elszállt, bár amikor visszasétálván a „SÜD” kapunál azt mondták, hogy eleve oda kellett volna mennem, egy pillanatra megint úgy véltem: menjenek az osztrákok a fenébe. Keletiként honnan tudhattam volna, hogy nyugatabbra összekeverik az északot a déllel?

Rajság van.

Nyolc előtt huppantam le a helyemre, miután sűrű szorrizások közepette néhány embert fejen, hasba, esetleg lábon vágtam az immáron háromra szaporodott pakkommal. A The Darkness még pendített párat a gitárhúrokon, vonyított rá valamelyest, aztán szerencsére eltűnt a zenekar, és világos lett a nézőtéren. A tribün harmadik sorából jobbról-fentről átlósan, premier plánban láttam a színpadra, odalent pedig ezrek nyomorogtak állva, heringek módjára. Az idő telt, Gaga helyett fél kilenckor még halk komolyzene ment.

Nem jöttek be, szerencsére kimentek.

A küzdőtéren az emberek ájuldozni kezdtek. A biztonságiak rutinosan emelgették ki az ernyedt testeket, majd műanyag pohárban vizet osztogattak a megelőzés jegyében. Én viszonylag kényelmesen ültem a harmincvalahány fokban, és próbáltam beosztani a piaárban mért Römerquellét. A mellettem lévő srác a mobiljába basszamegelt, de a „jé, te is magyar vagy?” felkiáltásomtól jobb kedvre derültünk mindketten. A tömeg ötpercenként skandálni kezdte, hogy „gá-gá”, míg végül negyed tízkor elsötétült minden, s a turné nevét adó stúdióalbum Highway Unicorn című számának első traktusai pörgősre remixelve hirtelen megállították, majd felgyorsították a szívverésem.

Sok jó ember…

„Ride, ride, pony, ride, ride!” – énekelte Gaga, miközben lovagnak öltözött táncosainak kíséretében műlovon körbejárta a színpadot és a közönség közé épített kifutót. Az elektro-metál pop-opera díszletei a középkor és a nyolcvanas évek nászából születtek, az énekesnő tizennégy ruhakölteménye pedig Armani, Versace és a Moschino divatházak munkáját dicsérte a Haus of Gaga kreatív csapat tervei alapján. Míg az előző koncertsorozatnál, a két évvel ezelőtti The Monster Ball Tour-on éjszakai városi látképre emlékeztető fényreklámok alkották a hátteret, ezúttal egy monumentális kastély állt a középpontban, amelyet sajtóforrások szerint tizenöt emelővel helyeztek a pódiumra. Kapuját, ablakait, lépcsőit és tetejét Gagáék maximálisan kihasználták, bár a Stadthalle szellőzőcsövei utóbbi esetben eltakarták a kilátást. Olyankor a kivetítőre hagyatkozva tátottam a szám, csak a füstmennyiség miatt csuktam be alkalomadtán.

The Kingdom of Fame

A Government Hooker közben latexbe öltözött énekesnő megnyugtatott mindenkit, hogy ő nem olyan, mint a helyi kormány, szóval nyugodtan bulizhatunk a jelenlétében. Ezen a ponton elgondolkodtam rajta, milyen bájos lenne egy hasonló mondat a magyar közhangulatban, vagy az a gratuláció a rendőrkutya-rugdosós melegfelvonulás hazájában, amit Gaga a Monster Pit-en csókolózó fiúpáros felé intézett. Az ő rajongótábora azonban ettől szép: diszkriminációt és túlzott állami irányítást ellenző, önelfogadást serkentő ars poeticája a világ minden pontján ugyanolyan fogadtatásra lel az erre nyitottak körében. A kiterjedtségét tekintve egyedülálló, Ázsiát, Ausztráliát, Európát, Afrikát, továbbá Észak- és Dél-Amerikát is érintő, 72 állomásosra tervezett turnén eddig csak az indonéziai koncertet kellett lemondani ideológiai ütközésből adódó terrorfenyegetettség miatt.

Könnyen kicsusszant.

A kritikusokat leginkább a Born This Way című számot bevezető szülési jelenet mozgatta meg, amelynek során Gaga egy hatalmas, felfújható női altesten nyög, majd a zipzárral nyíló vaginából előbújva előadja a másság himnuszát. Ez a dal tavaly februárban jelent meg, s azóta is elsőszámú kedvencem, bár a szöveget szexuális orientáció helyett „egyszerű”, külső-belső tulajdonságokra vonatkozó önelfogadási ódaként érzem magaménak. Most tehát elementáris hangerő mellett is úgy ordítottam, hadonásztam és tapostam ritmusra a padlót, hogy utólag illett volna néhány újabb szorrit kiosztanom a környéken ülőknek – de százötvenes pulzussal, fejbúbig libabőrösen ki törődik ilyesmivel?

Tuning Simson.

Az égnek álló karpihék a kétórás show végéig maradtak. Gaga összesen 24 dalt énekelt: a Born This Way korongról elhangzott még az Amen Fashion, a szellemesen gurulós gót királynőként előadott Bloody Mary, a Judas, a Fashion of His Love, a szintetizátoros csodamotoron prezentált Heavy Metal Lover, a Bad Kids, a Hair, a Yoü and I, az Electric Chapel, a női egyenjogúságra kiélezett, húsos jelmezzel illusztrált Americano, a roppant helyénvaló Scheiße, a The Edge of Glory akusztikusan és album verzióban, illetve a koncertzáró Marry The Night – amelynek végén egy alsó tagozatos kislány részesült abban a kegyben, hogy Gaga jól megölelgette a színpadon, s a rajongók által földobált cuccokba öltöztette. A korábbi lemezekről a Bad Romance, a Just Dance, a LoveGame, az üvegkádas Telephone, a Poker Face, a bécsben megjelent leszbikusoknak címzett Alejandro és a Paparazzi került terítékre. Közben Gaga prezentált egy új, szomorkás, lassú melódiát Princess Die címmel, amely a naiv, gyermeki én elvesztése miatti mentális sokkról szól, s a következő, 2013-ra ígért cédén valószínűleg rajta lesz.

Egy kis öngyilkosság két sokk között.

Negyed tizenkettő körül kihunytak a reflektorok. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam: vége van. Eleve sokat vártam, de még többet kaptam. Az elképesztő képi és hanghatások emléke szerencsére napok múlva is élénk maradt. Még jó, hogy ennyi szövevényes szálakkal összekötött retro-sci-fi-vér-szex fantázia elfér a fejemben. Nem csoda, hiszen országúti egyszarvúval érkeztem – bébi, ilyennek születtem.


Még több cikk: