Százféle dübörgő zene, égig érő por, érdekes arcok, tarka ruhakompozíciók. „Hűha, ez nekem való?” – kérdezem magamtól, miközben a húgy- és sörszag felhőjében kóvályogva átlépek egy ritmusra hullámzó, hanyatt fekvő csajon.

Tőlem balra neon színekbe öltözött, hirtelen összeverődött tömeg rázza magát egyszerre önfeledten. Egyiküket sem érdekli, hol látszik ki olyan csont vagy husi, aminek nem kellene, vagy milyen foltok díszelegnek a legkülönbözőbb helyeken. A három nappal azelőtti pia maradványa tökéletesen megfér pólójukon vagy meztelen mellkasukon a hajnali pizzaszelet kecsapos utózöngéjével, elvégre mindkettő felejthetetlen percekre emlékeztet.

Fergeteges forgatag felülről.

Fotóznom kell, mert úgy érzem, hogy az agyam a memóriakártyánál hamarabb telik meg képekkel. Miközben a táskámban matatok, egy vigyorgó srác vállon bök, s valami szlávul csengő nyelven tüzet kér. A szájából kilógó sodort cigi mindjárt szétesik, ő pedig lazának és felszabadultnak tűnik. Fejrázásom nem keseríti el, türelmesen lép oda a következő emberhez. Hangulata alighanem mindenkire átragadt, mivel a nagyszínpad felé sétálva energiaitalos vödröket és gumikrokodilokat boldogan ölelgető fesztiválozók jönnek szembe, akik a kuka tetejére vagy éppen egymásra is szívesen leülnek, ha lecsap rájuk a fáradtság szörnye.

Mindenhol buli van!

Pódiumok és sátrak erdejében tekeregve csodálkozom erre a furcsa világra – ami tényleg sziget, a szó szoros értelmében. Jaj, erre már jártam! Vagy mégsem? Valahogy egyszerre ugyanolyan, mégis különböző itt minden. „Na, itt lesz az LMFAO, majd jól beállunk előre” – mutat barátnőm a színpad felé, mire bizonytalanul tájékoztatom, hogy ez bizony egy másik emelvény. Aztán beégünk a gyorsétteremben, ahol pénzzel akarunk fizetni. „Fesztiválkártya kell, ott tudtok igényelni…” – magyarázza röhögve a kiszolgáló, miközben a semmibe mutat.

A kuka, mint multifunkciós bútordarab.

Odatalálunk, feltöltjük, a lóvé pedig fogyni kezd. A pajtás inkább tequilába fektet, én pedig betolok apró adag hétszáz forintos szedret. „Te, hogy kell ezt inni? Adtak sót meg citromot…” – kérdezi tőlem, de telefonos segítség lesz a vége. A röhögéstől kis híján a porba köpöm a lila gyümölcslevet, ám mégis összeszorítom a fogam az árára való tekintettel. A fejünk fölött éppen bungee jumping szolgáltatás üzemel, kicsiny ketrecben húzza a daru az egekbe a delikvenst, aki aztán szétvetett karokkal, elhaló üvöltés közepette ugrik a mélybe. Inkább az óriáskerékre fizetünk be, ahonnan csodálatos a kilátás, viszont partipartnerem bátorsága lent maradt a földszinten. „Alexa, én félek!” – kiabálja mindenfelé a kapaszkodót szorosan ölelve, de azért bepózol, amikor felé tartom a fényképezőmet.

Maximális extázis.

Leszállunk, neki még egy tequila, nekem mézes meggy, de alul fogom a műanyag poharat, mert tiszta retek a kezem. Körülményesen előásom az antibakteriális törlőkendőmet, mire rögtön megkapom, hogy nem vagyok koszos, csak nem ittam eleget. A nagyszínpad felé poroszkálunk ismét, ezúttal a borús naplementében. Mindjárt kezdődik a koncert, szerencsére időben kapcsoltunk, így viszonylag elöl van hely. „Jó, hogy nem valami zúzósra jöttél elsőnek” – mondja a barátnőm, aki mellesleg exrocker. „Miért, az milyen?” – kérdezek vissza, de válaszra nincs idő, kezdődik az őrület.

„Everybody stops and they starin’ at me.”

Az LMFAO még sehol, de egyszer csak egy talp leng a fejem mellett, másik oldalról egy matraccal, egy felfújható pálmafával és egy műanyag jogarral egyetemben. Aztán egy ázsiai fazon hónaljszőre csiklandozza a fülem, míg egy színes bőrű sört locsol a fejemre. Öt-hat métereket sodródom minden irányba anélkül, hogy normális lépést tennék a földön. Felcsendülnek az ismerős dallamok, látótávolságba kerülnek azok, akiket amúgy csak videóklipekben sasolok, és a tömeg mozgása hirtelen hullámzó ugrálássá válik.

„Party rock is in the house tonight!”

Mobilok, fényképezők, kameraállványok, parókák, transzparensek emelkednek a magasba a kezekkel együtt. A haverom egyszer csak megragadja a karom. „Alexa, a telefonom…” – üvölti halálra váltan, elkerekedett szemekkel, és a távolba mutat immáron üres tenyerével. Kiütötték a kezéből a készüléket, ami messzire szállt. Gondolkodás helyett gyorsan a sejtett irányba veti magát, s szerencsével jár: egy lány elkapta a vadiúj kütyüt, így csodával határos módon elmaradt a végzetes taposás. Örülök, dalszöveget kiabálok, szökdécselek tovább.

A koncert végén tovaszállingózó tömegben keresem a hangom, ráadásul a reflektorok fényétől káprázik a szemem. Megyek, amerre mások mennek, más irányba úgysem nagyon lehet. A fák alatt egymást támasztva okádnak, vagy éppen pisilnek. Szakadt arcok pacsit kérnek, esetleg „te vagy az, bébi?” szöveggel elém lépnek. Végül rájövök, hogy valamennyire nekem való ez, csak öt-hat óra elég belőle.

Hello, folks!


Még több cikk: