„Elegem van, betelefonálok a tévébe!” – prüszkölte Teri, miután a vadul csörgő készülék kijelzőjén megpillantotta a szemétláda főbérlő nevét. A mocskos burzsuj az istennek sem akarja megérteni, hogy ételre is alig jut, nem még a fél év alatt felhalmozódott hátralékra.

„Mit képzel ez magáról? Két lakás van a nevén, és még van pofája hozzá, hogy tőlünk követeljen pénzt!” – folytatta a dühöngést Teri, aki már harminc esztendeje dolgozott becsületesen, mégsem jutott előre. Sőt, inkább hátra sikerült neki, mert hitelt vett fel, amelynek részleteit a mai napig nyögi. Azaz nyögné, ha lenne miből. Mivel indulatkezelésben Teri legalább annyira profi, mint anyagi ügyekben, vadonatúj okostelefonja ismét a sarokban végezte.

Csak ő nem tehet róla.

Részletre vette azt is, mint szinte mindent az utóbbi időben. A sárga csekkek és a felszólítások egyre csak jönnek, pedig Teri fizetésének egy részét zárolták, így rögtön a banknak megy. „A zsidók zsebébe vándorol az a kevés is, amit megkeresek” – magyarázza úton-útfélen, az emberek pedig sűrű bólogatások közepette fejezik ki együttérzésüket. Senki sem számolt vele, hogy az Óperencián túli deviza árfolyama az egekbe emelkedhet, a szerződés apró betűs része helyett pedig akadt olyan olvasmány, ami ezerszer érdekesebb.

„Jó napot, szerkesztő úr! Maga szokott benne lenni a tévébe’? Nem-e? Gyakornok? Az meg mi a fene? Mindegy, azért elmondom, hogy ide kéne jönniük, és lekamerázni, milyen igazságtalanul bánik velem az élet. Ötszázezer forintot követel rajtam a főbérlő, milliókat az ótépé, közbe’ alig tudok enni adni a gyereknek! Nem szorult semmi jó érzés ezekbe? Segíteniük kéne az örökös kizsákmányolás helyett!” – hadarta egy szuszra Teri, érezvén, hogy talán ez a nagy lehetőség.

A srác sóhajtott a vonal másik végén, de ennél szaftosabb témáról nem is álmodhatott az uborkaszezon kellős közepén. Néhány nap múlva csöngetett is a stáb, a szomszédok csak nézték a mikrofonos fószert meg a lépcsőn fölcipelt kameraállványt. „Na, most majd megtudod, te senkiházi, kinek mutogasd a szerződést meg kit lakoltassál ki!” – dörzsölte Teri a tenyerét, miután a kölyök kezébe nyomta annak két éve kinőtt, foltos melegítőjét. „Ne flancoljál itt nekem, öltözzél átfelé!” – sürgette a kislányt, aki éppen abba a korba lépett, amikor már nem mindegy, miként fest a tévében.

„Jó napot, szerkesztő úr! Nagy megtiszteltetés ez nekünk, hogy el tetszett jönni! Adhatok egy kis vizet vagy margarinos kenyeret? Bemondják annak a mocsoknak a nevét, meg a bankét is, ugye? És kiírják majd, hogy nyugodtan adakozhatnak nekünk a népek? Az a nyavalyás is legyintene inkább a nyomorult pénzére, akié a lakás! Van fedél a feje felett, onnantól kezdve meg mit jár a szája? Menjek tán a híd alá a gyerekkel? Gyere csak ki, drágaságom, köszönjél a riporter bácsinak!” – rikácsolt Teri a kisszoba felé, mire az ajtóban nagy duzzogva megjelent kamasz lánya, lábszárközépig érő pörköltszaftos mackónadrágban.

Teri, aki maga is igyekezett anyagi helyzetüknek megfelelően szerepelni a kamera előtt, szakadt kínai papucsban somfordált a szocreál szekrénysor felé, majd húsz centi magas borítéktornyot rakott a stáb orra elé. „A befizetésre váró csekkjeim. Megmutattam őket a főbérlőnek is, de nem szorult bele egy csepp jóérzés se. Azt mondta, amiért fél éve nem fizetek se lakbért, se rezsit, rám hívja a rendőrséget. Hát nem könyörtelen?” – szipogta Teri a kamerába. Őszintén remélte, hogy egy ártatlan anya segélykiáltására magától helyreáll a világ egyensúlya.


Még több cikk: