Előd kiábrándult mindenből, de főleg a közéletből. Elege lett abból, hogy egyre többet kell dolgoznia egyre kevesebb pénzért, miközben a zsidók gazdagodnak, a cigányok bűnöznek, a politikusok hazudnak, a buzik meg felvonulnak. Hát hogy képzelik, miközben az ország és benne az ő sorsa egyre csak hanyatlik?

Elődnek igazából mindegy, melyik szervezet pólóját veszi fel. Éppúgy díszeleghet a mellkasán valami környezetvédő csoport neve, mint önkényuralmi jelképeket használó rendszertagadó párt propagandaszövege. A lényeg, hogy hasonlóan reményvesztett lelkek tanyázzanak körülötte. Olyanok, akikkel már egy összenézésből is megértik egymás baját, s közösen hibáztatják érte a nap aktuális bűnbakját. Bűnbakot pedig könnyű találni, hiszen a fél világ annak kínálkozik.

Méltó ellenfél?

Előd valamennyi jelölt közül a zsidókat utálja a legjobban, mert azoknak állítólag rohadt sok suskájuk van. Igaz, még sosem beszélgetett zsidóval, mert álljon velük szóba a rosszbaj, de a többiek szerint a pájeszos bandához áramlik az összes lóvé, ezért nem árt nyitott szemmel járni. Mióta Előd ezt tudja, rendszeres programjai közé tartozik a szombat délelőtti csúnyán nézés a zsinagóga környékén, illetve két-háromnaponta legalább egy szitkozódó komment a zsido.hu fórumán.

A cigányokat azért szereti gyűlölni, mert nem kell őket keresni. Mindenhol ott vannak, és mindig okot adnak valami jó kis feszültség-levezető atrocitásra. Még csak az orrukat sem muszáj méricskélni, mert a bőrszínük gyakran messziről árulkodik. „Dögölne meg az összes fattyad, teee!” – közölte a múltkor Előd az aluljáróban egy három és fél gyermekes tinivel, aki a habzó szájú, árpádsávos pasas láttán ösztönösen hátrálni kezdett. A lány arcán tükröződő félelem egy pillanatra elhitette Előddel: neki is lehet hatalma mások felett.

A fránya politikusok meg négyévente szépet ígérnek, aztán mindig csak rosszabb lesz. „El kéne zavarni mindet!” – indítványozta a kiábrándultak szövetsége, melynek tagjai bőszen bólogattak a felvetésre. „Vesszen mind! Vesszen a rendszer! Vesszen Trianon! Legyünk megint birodalom!” – ordította egyikük a sokadik sörösüveggel a kezében, majd megtántorodott, s rátámaszkodott Elődre. Ők ketten azóta elválaszthatatlanok lettek. Mindig együtt nézik a híradót, miközben nagyokat köpnek a szőnyegre.

„Hát mi lesz a hazánkból, ha még a genetikai hulladék buzikat is engedik büszkén felvonulgatni?” – tette föl magának a kérdést Előd, amikor a bakancsát fűzte a hetek óta kéjes örömmel tervezgetett „prájdos akció” előtt. Most majd kedvére ordítozhat és hadonászhat! Annyi indulatot elfojt hétköznap, hogy kész örömünnep, ha a szemétláda főnöke helyett gyantázott kis homárok és bajszos leszbik állnak vele szemben.

Előd alaposan felpörgette az idegrendszerét, mire a fiúkkal odaért, így tekintélyt parancsolónak szánt színre lépéséből groteszk rángássorozat lett. Mielőtt azonban rákiabálhatott volna az első útjába kerülő selejtes fartúróra, zsaruk álltak az útjába. „Még nagyobb balhé, ezt szeressük’!” – állapította meg a legjobb barát, akinek legalább olyan erős fizikai támaszra volt szüksége, mint azon a trianonozós éjszakán.

Előd érezte a testében buzgó adrenalint, amitől szöcskeként ugrálva véletlenszerű magánhangzókat küldött a rendőrök felé. Azok integettek és motyogtak valamit, miközben idióta felszerelésükben lépésről lépésre közelebb masíroztak. A kiábrándultak viszont nem szeretnek totojázni, így egyenként ugrottak robotként mozgó osztag elé.

„Vau!” – mondta a szájkosaras kutya igen határozottan, mire Elődben fölment a pumpa. Itt most neki kellene hangoztatni az igazát, erre kioktatja a hatalom szolgáinak vakarcsa? Nem elég, hogy soha senkit sem érdekel a véleménye, most holmi pórázon vezetett bolhazsákkal akarják elcsitítani? Előd a magasba emelte két karját, és belebokszolt a levegőbe, mintha ellenfele olyan magasságban leledzene. Miután rájött, hogy ez nem vezet eredményre, egyetlen szökkenéssel az eb pofájánál termett, s olyan erővel rúgott bele, hogy ő maga is hátratántorodott tőle.

„Látjátok? Így jár, aki fegyelmezni akar engem!” – akarta üzenni a világnak. De inkább elfutott, hiszen a lelke mélyén tudta: az a szerencsétlen németjuhász sikeresebb és boldogabb nála.


Még több cikk: