A dísztaláros nő rappereket megszégyenítő mennyiségű fuksszal a nyakában felállt, s beszélni kezdett. Fáradtan, hangsúly és szóközök nélkül sorolta oktató kollégáinak mindenféle önkormányzattól kapott kitüntetéseit csaknem félóráig, én pedig szintén díszmajomnak öltözve pislogtam: mit keresek itt?

A mellettem ülők arcán a meghatottság könnyei helyett kövér izzadtságcseppek gyülekeztek. „Mennyi az idő?” – kérdezte a Bal Lány, mire a kétrétegű műanyag hacuka alól még jobban kidugtam az órám. „Huh…” – summázta velősen a Jobb, majd mindhárman az előttünk villanó vakuk kereszttüzébe bámultunk. Balra, a díszes rács mögül a szüleim fotóztak. Félmosolyra késztetett a tény, hogy sokadmagammal állatkerti látványossággá váltam.

De hiszen én másmilyen állat vagyok!

„Az oklevelek ünnepélyes átadása jön…” – mondhatta a dékán a mikrofonba, mert az első sor izgatottan felpattant. Az általános iskola aszfalttal borított udvaráról többszörösen visszhangzó erősítést idéző beltéri technika miatt valami fáramászást értettem, de tízcentis cipősarkam úgyis alkalmatlanná tett volna a manőverre. Mivel első sorból nem elég egy, és én pont a másik kéz felőliben ültem, továbbra is kordában kellett tartanom az arckifejezésem. Annál is inkább, mert az igazi birkaterelés csak utána következett.

A nyáj első tagja nevének hallatán odasietett a kétlépcsős pódiumhoz, de mire ingatag lábbelijét annak vörös bársonyszőnyegre helyezte volna, már beolvasták az utána lévőt, aki szintén elindult a néhány padlókockányi úton. Nincs mese, iparkodni kellett: a négy másodperces dicsőség kiélvezése után eltakarodni minél messzebb. Kicsit zavaró volt, amikor éppen egy csaj élte át a nagy „kézfogás – oklevélátvétel – még egy kézfogás” hármast, ám valami Béla neve recsegett mindannyiunk dobhártyájába. A tizedik ilyen eset múltán a helyzetkomikum alábbhagyott, nálam pedig beütött a „csak legyen már vége” állapot.

Roppant elegáns, mi?

Senkit sem érdekelt, hogy a fosbarna partedlivel kiegészített egyenruhák rejtekében nemcsak nevek meg minősítések, hanem emberek és sorsok suhantak el. Személytelen volt az egész, mint maga a tömegképzés. Hiába gratulált a színre lépőnek az egyetem két magas beosztású munkatársa, utóbbiakon látszott, hogy megviselte őket a nap több száz kézfogása és papíradogatása. Engem viszont a társaim kipárolgásától állott levegőjű, legalább harmincöt fokra melegedett helyszín tett gallyra, szóval az eleganciára fittyet hányva a talárom szegélyével legyezni kezdtem magam.

A századik vakuvillanás után a káprázó szemem is becsuktam, s vártam, hogy a nevek végeláthatatlan sorával egybefolyó percek lassacskán vánszorogjanak. Az imént tett eskü szövegét még egyszer végigpörgetve adtam egy kis rágcsálnivalót a gondolataimnak. Miért utasítottam el reflexből, hogy „Magyarország alaptörvényét és a magyar nemzetet szolgáljam a megszerzett tudásommal”? A többiek teljes hangerővel fújták, én meg tátogtam. Nem mintha külföldre készülnék, de valami baromira nem stimmelt ezzel a dumával. Orbán Viktor sem fogalmazhatott volna rendszerszolgálóbban, csak a dakota közmondások hiányoztak.

Azon is volt időm mélázni, hogy vajon miért pont az én képzésemet hagyták ki az „ilyen és ilyen szakemberek vesznek ma át oklevelet” listából. Bizonyára a tavalyi beszédet porolták le. Ami nyilván nem bűn, hiszen a többtucatnyi szak hálójában ugyan kinek jutna eszébe, hogy ja, tényleg, épp most végzett náluk először kommunikáció mesterszakos* évfolyam, tehát frissíteni kellene a lajstromot egy újabb sorral?

(Az államvizsga viszont szuper élmény volt, itt írtam róla.)

A Bal Lány fészkelődni kezdett, eljött hát a felállás ideje. A mi időnk, és az a mozdulatsor, amire oktalan állatokhoz szokott birkapásztorként jól megtanítottak minket. „Nevét hallja, elindul, odamegy, átveszi, kezet fog. Egy emberrel fog kezet! Egy fog állni, azzal kell kezet fogni, rendben? Egy!” – mondták az arcunkba a próbán, csakhogy itt ugyebár kettő állt, meg amúgy is máshová ültettek, mint akkor. Meg is lett az eredménye, mert volt, akinek hiába nyújtotta pracliját a rektorhelyettes: az illető birka agyát olyan jól sikerült beprogramozni az egyre, hogy nem merte megérinteni a felé nyújtott másik kezet, majd lefelé rossz irányban indult el.

„Vazze, ezek kétharmadára rövidítették a nevem!” – ocsúdtam elkerekedett szemmel, aztán beláttam: a teljes változat nem kompatibilis az előirányzott négy másodperccel. Az első diplomám felé haladva kicsit megbotlottam a maskara szélében, különösen figyeltem, hogy ezúttal ne történjen ilyen. Mivel magamtól elindultam a személyemet jelölő szavak hallatán, az általam pulikutyaként vizionált – egyébként jámbor tekintetű – segítőnek nem kellett terelgetnie. Néhány lépés előre, kettő fel az emelvényre, kezet fog az egyikkel, elveszi a keményfedelest, megköszöni, kezet fog a másikkal, megköszöni neki is, két lépés le, a mókának vége.

Miután szolidáris birkák lévén egyszerre leültünk a helyünkre, érzéseink tolmácsolására következett egy végzős hölgyemény beszéde, aki úgy kezdte, hogy hat éve jár ide, majd bölcsen folytatta: „a főépület máshogy néz ki reggel, délben és este”. Az egész ceremónia nem rólunk, hallgatókról szólt, így hát kiválóan illett bele.

„Csaknem négy és félezer diplomát hozott a nyár a Debreceni Egyetemen” – kürtölte világgá kisvártatva a Hajdú Online. Ehhez már tényleg muszáj a futószalagos megoldás.

__________
*Amit imádtam, tehát kéretik nem összefüggésbe hozni az elcseszett diplomaosztóval.


Még több cikk: