Icuka néni egy szál bugyogóban, remegve állt a bizottság előtt. „Szóval az utóbbi időben már jobban tetszik lenni…” – pillantott fel az orvos, mire az elgyötört ötvenes asszony járókerete megnyikordult. Reflexszerűen el akarta takarni a takargatnivalóját, de hirtelen nem tudta eldönteni, hogy fedetlen keblét vagy pőre lábcsonkját kell-e jobban szégyellni.

A félbehagyott mozdulat eredménye kabaréba illő megtántorodás lett, mire a doktor hangosan ciccegett. Icuka néni egyenesbe hozta magát, amennyire kampó alakú gerince engedte, és a fehér köpenyesek tekintetét elkerülve válaszolt a kérdésre. „Hát, azt nem mondanám, tisztelt főorvos úr… Tudja, szörnyen fáj itt, itt, meg ott, ki se nagyon tudok mozdulni a házból” – rebegte, s közlendőjét a megfelelő testrészekre sután mutogatva kísérte. De több fájó porcika akadt, mint ahány szóból állt a mondat, így Icuka néni még néhány másodpercig a kínos csend gyújtotta reflektorfényben gesztikulált problémái felé.

A rendszerre nem támaszkodhat. | Fotó: ericksonstock.com

„Jóságos uram az égben, az aranyeret mégis hogy mutassam meg?” – gondolta rémülten, de mielőtt rászánta volna magát a fordulási manővert igénylő kétségbeesett cselekvésre, az orvos hangja ismét fölzengett. „Márpedig itt az áll, hogy a vérnyomását, a koleszterinjét, a tüdőtágulatát, a cukorbaját, a gyomorfekélyét, az ízületi gyulladását, valamint a csigolya-, az agyér- és a szemfenéki elmeszesedését kiválóan lehet kezelni” – darálta a doktor olyan hangsúllyal, mintha a kétszer kettőt akarná megértetni egy kisiskolással.

Icuka néni előre rettegett, mert az ismerősök ismerőseitől származó történetek nem sok jót ígértek. A leszázalékoló bizottság könyörtelen, ezt sejtette, a hallottak után mégis elhagyta minden ereje.

„Arról a kis hüvelysorvadásról meg aranyérről ne is beszéljünk…” – zökkentette ki mélázásából a felcser ficsúr, aki a nővérke unott tekintetétől kísérve a méretes lelethalmaz utolsó negyedét nemes egyszerűséggel félresöpörte az asztalról. Icuka néni vett egy nagy levegőt, mindkét kezével megmarkolta a járókeretet, és bátorságának maradékát összekaparva a nyakában sztetoszkópot viselő gumiklumpás pasas szemébe nézett.

„De ké-kérem szépen… É-én lassan tíz éve fél lábbal élek!” – dadogta elhaló hangon, pedig határozott felkiáltásnak szánta a közszemlére tett fogyatékosságával illusztrált mondandót. A csonk, mintha tudta volna, hogy ő a téma, önhatalmúlag kilengett egy kicsit előre, majd hátra. „Ejnye már, azt hiszi, nem látom? Még mozgatni is tudja!” – kapott rá az orvos az aprócska, ám annál groteszkebb tornamutatványra. „Magácska olyan fiatal még, hosszú évei vannak a nyugdíjig. Keressen valami ülőmunkát, vagy tanuljon valamit!” – folytatta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, mire Icuka néni érezte, hogy félholtra sápad.

„Egy pohár vizet… ha kaphatnék esetleg…” – lehelte, mire a doktor furcsa grimasszal az arcán legyintett. „A mosdóban talál, kedves Ilona, a viszontlátásra. Iparkodjon az öltözéssel, ha kérhetem! Odakint súlyos betegek is várnak a sorukra.”


Még több cikk: