„Jézusmária, kilátszik a combom!” – állapítottam meg roppant bölcsen, miután belebújtam életem első farmersortjába. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki utólag szégyelli magát, mert evidenciára csodálkozott rá. És előre is, hiszen a következő perc őszinte kétségbeeséssel töltött el, noha másnak természetes lett volna. Ki kellett lépnem benne az utcára.

„Húzzál már kifelé, te barom!” – sürgetett az az énem, amelyik elintézte, hogy az önbizalomhiány legmélyebb bugyraiban is beképzeltnek tűnjek. Nem tudom, miként vitt véghez ilyen bravúrt, de hálás vagyok neki. Ezúttal cinkostársául szegődött az időjárás is, ami korai kánikulával követelte, hogy dobjam félre a tizenöt éve megszokott halásznadrág plusz póló kombót. Egy hónapnyi egérút talán még járt volna nekem, hogy az agyam összehangolódjon az új testemmel.

A kis barack még huncutabb...

„Csak időhúzásos duma, a régivel sem hangolódott össze…” – mutatott rá erősebbik felem, elrángatta a tükör előtt ácsorgó gyengébbet, s mindkettejüket kilökte a szikrázó napfénybe. Az ujjatlan felső miatt el is felejtettem aggódni, de már mindegy. Jó érzés, hogy a forró levegő találkozik a bőrömmel. Minden oké, csak a pulzusom ne lenne száznegyven! „Nyugi már, te szerencsétlen, ne bámuld a térded!” – figyelmeztet tudatom eszesebb szelete, még éppen jókor, mielőtt megfejelne egy virágokba borult bokor.

(Itt búcsúzkodtam a hájtól.)

Ó, az a két hülye sonka, ami miatt még itthon is csak akkor húztam sortot, ha kénköves pokollá hevült a világ! Elvégre azok előtt nem szemérmeskedik az ember, akik tisztába tették ezerszer. „Ha még egyszer beszarsz, nem kapod meg a beszélő macit!” – fenyegettek annak idején a szüleim, de hát határozottan komfortos volt pelenkában flangálni. A kor slágerjátékára azonban igényt tartottam, így farpofáimat egy időre engedelmesen összeszorítottam. Ám amikor megékezett a beépített magnóval fölszerelt, barna plüssbocs, zavartalanul folytattam a rotyogtatást, hadd legyen nyilvánvaló, ki az úr a háznál.

Hála az égnek, azóta szobatiszta lettem, és rájöttem, nem minden a pillanatnyi kényelem. Bár el kell ismernem, hogy évszaknak megfelelően öltözni kifejezetten kellemes, hosszú évek alatt épült korlátokat félredobni a legkevésbé sem az. Egyszer csak szembejön velem egy csaj, akinek ruházata az enyémnél másfélszer több húst villant. Kilóra kábé hasonló az arány, viszont abban is övé a magasabb szám. Minden lépésnél rezeg a karja és a combja, de mielőtt bármelyik is kisimulna, máris érkezik a következő mozdulat. A lány ennek ellenére mosolyogva hullámzik tova, sugárzik róla: minden porcikáját elfogadja.

Annyira, de annyira megkérdezném tőle, vajon hogyan csinálja. De valószínűleg azt sem tudná, mire gondolok. Ezért csak baktatok előre árnyékot keresve, mert a nap percek alatt perzselni kezdte a hófehér bőrömet. A túloldalon hatalmas fák lombja fogja föl a fényt, így kinézek egy zebrát, és megállok a járdaszegélynél. A közeledő autó lefékez, a benne ülő napszemüveges srác pedig int, hogy elenged. Visszaintek egy köszit, amikor észreveszem, hogy a mellettem álló tini szinte gyilkos pillantást lövell felém, majd lomha léptekkel kezdi átvonszolni két számmal kisebb tangába és előnytelen szoknyába bújtatott alfelét. Ő már ott várakozhatott egy kis ideje, de mindenki könyörtelenül elhajtott előtte.

Annyira, de annyira megmondtam volna, hogy pontosan tudom, milyen érzés ez. A lámpa nélküli, ám forgalmas gyalogátkelőknél reménykedni egy nálam jobb érkezésében, aki első blikkre ér annyit, hogy valaki megadja végre az elsőbbséget. „Nézz már rám, hát tuti nem a vékonyakra bukik!” – kiáltottam volna rá legszívesebben egykori sorsom társára, de mire megtehettem volna, eltűnt egy lépcsőházajtó mögött. Kár, pedig azt is hozzá akartam tenni, hogy testalkattól független, alapvető udvariasság átengedni az embert egy zebrán, szóval talán nem is azért kellett többet várnia, mert itt-ott párnásabb alkat, hanem egyszerűen bunkók tévedtek arra.

Tök mindegy, mert a tangás tini tekintetéből ítélve hiába tépném a szám. Inkább száműztem a gondolataim közül, és sétáltam tovább. Nem feladatom, hogy mások alatt kicseréljem a pelenkát, hiszen a saját magam tisztába tételéhez is hosszú út vár rám.


Még több cikk: