„Szóval otthagytad a lehetőségek városát?” – kérdezte egy középiskolai osztálytársam Budapestről. „Dehogyis, mindennap átjárok” – válaszoltam Debrecenből. Mindketten Nyíregyházáról indultunk, és csak a jó ég tudja, hol fogunk kikötni. Vagy még az sem.

Tiniként is mindig akadt körülöttem egy-két elvágyódó lélek. A kiskamaszok ábrándja általában tengerben, pálmafákban, koktélszürcsölgetésben és persze a szülői felügyelet hiányában merül ki. Néhány röpke évvel később pedig gyakran egy messzi oktatási intézményben realizálódik. Tengerpart helyett kollégium, koktél helyett kannás bor is megteszi, csak elhúzhassanak. Vagy azért, mert „vinni akarják valamire”, vagy pedig azért, mert egyszerűen elegük van az otthoni pulyastátuszból. Esetleg mindkettő.

Nem tudhatom, hogy másnak e tábla mit jelent...

Amióta huszonéves vagyok, eldurvult körülöttem a helyzet. Nincs olyan nap, amikor ne közölné velem valaki elkeseredetten, hogy nem számít, merre, csak el innen, el. És rövidebb-hosszabb habozás után tényleg mennek, a facebookos hírfolyamban csak úgy pörögnek a lakhelyváltozások. Arról nem is beszélve, hogy aki érettségi után másik városba vetődött, valószínűleg már sosem költözik haza. Miért is tenné? Otthonra és lehetőségekre lelt máshol, itt már csupán az ősök vannak meg a régi gyerekszoba.

A korosztályom átlagos életpályamodellje így fest: elmész valahova, oszt’ elvagy. Természetes, hogy mindenki lelép. Természetes, hogy én már megint nem úgy gondolkodom, mint a többség. Talán a génjeimet lehet okolni, talán a szocializációmba csúszott hiba, talán simán hülye vagyok, de én szeretek itthon lenni. Számomra a világ legnyilvánvalóbb dolga, hogy Nyíregyházához tartozom, az meg hozzám. Fura, mi?

Sosem akartam komolyan elmenekülni itthonról. Kisebb konfliktusok persze adódtak, sőt, egy ízben Kemecséig szöktem, mert nem akartak nekem szélessávú netelőfizetést rendelni. De nincs meg az eget rengető motiváció, ami elűzne a családi háztól, és benne a saját lakrészemtől. Rengetegen képesek rá, hogy sokadmagukkal összebútorozva éldegéljenek távol. Nos, ha nekem akár csak egy lakótárssal kéne osztoznom, valamelyikünk egy héten belül békésen oszladozó hullaként végezné az ágyneműtartóban.

Foglalkozást is szerencsésen választottam ebből a szempontból, legalábbis sokáig úgy tűnt. Ami szerkesztőségi feladatokkal kapcsolatos, kilencvenöt százalékban elvégezhető távmunkaként. Csakhogy ez Magyarországnak mintha még nem esett volna le, mert a fejesek a morál elsődleges pilléreként tekintenek a puszta jelenlétre. Ez az elmaradottság munkaadói és munkavállalói szemszögből is sokba kerül, de mivel a változás legapróbb szelét sem érzem, nyilván nekem kell alkalmazkodnom.

Ha normális melót akarsz, mássz át szépen minden hétköznap Debrecenbe” – közölte velem a sors februárban. Akkora fricska volt, hogy még mindig piros az orrom tőle. Az érzés azóta is kettős. Egyfelől szembejött egy király lehetőség. Másfelől cserbenhagyott a saját városom, hiszen itt és most semmi versenyképeset nem tud kínálni. Az érzéseim ennek ellenére mit sem változtak. Mi több, biztos vagyok benne, hogy ha ennél is messzebbre kellene mennem, inkább cserélnék hivatást, mint lakhelyet.


Még több cikk: