„Mán azonnal pofánb..lak, fiam! Itt, mindenki előtt, ha nem rakod le!” – üdvölt totyogó gyermekére egy valószínűtlenül fiatal anyuka, akit első blikkre a kicsi nővérének néztem. A csemete megszeppen, tágra nyitja szemét, és engedelmesen visszateszi a tejszínhabos flakont oda, ahonnan elvette: a kuka mellé.

A koszos arcú csöppség sírós képpel fölnéz, de hiába vár most vigasztalást, hiszen a nő derékig elmerül a bűzölgő konténerben. Csupán két, bizarr módon égnek meredő, feketéllő, szakadt papucsos talp meg egy lyukas melegítőnadrág szára árulkodik a hollétéről. A tompa puffanásoktól eltekintve néhány erőlködő nyögés adja tudtomra, hogy a sanyarú sorsú asszony éppen a napi betevőt próbálja előteremteni a népes társasház előtt álló szemetes mélyéről. Aztán halk dübbenéssel, kissé szerencsétlenül landol a betonon, s megtántorodik. De nem baj, mert a kezében ott virít a zsákmány, a diadalittas ám foghíjas mosollyal megszerzett zacskós, szeletelt kenyér.

Kívül-belül fincsi.

Kicsomagolja, aztán gyengéden odanyújt kicsinyének egy szeletet. Az elkezdi csócsálni, majd hirtelen kiköpi, és eszeveszett hisztiben tör ki. „Megmondtam, hogy a ződjét ne, hülye gyerek!” Egy ideges mozdulattal kitépi a félpucér kissrác kezéből a romlott ennivalót, és nekiáll kicsipegetni a kellemetlen részeket, s kisvártatva visszaadja neki. Az asszony utána letelepszik a kuka mellé, ahol akkurátusan folytatja az eljárást, immár az egész kenyérrel. Közben egy egész átvizsgálatlan karéjt töm a saját szájába, mert nagyon éhes lehet. „Nem kell” – sivít föl a fiúcska, és földhöz vágja a „megtisztított” adagját. „Akkor éhen döglesz” – hangzik a tömör felelet édesanyja részéről, én pedig a gondolataimban elmerülve tovasietek.

A gyerek ugyebár nem tehet semmiről. Rossz helyre dobta le a gólya, noha egy tengerparti villában is landolhatott volna. Már nem számít, itt van, így van, és boldogulnia kell. A szülei tehetnek-e a helyzetéről? Vagy érte? Talán maguk is nyomorba születtek, esetleg elherdálták a pénzüket? Volt-e egyáltalán munkájuk, fürdőszobás lakásuk, emberhez méltónak mondható életük valaha? És néhány év, vagy akár hónap múlva elég lesz-e a szerzéshez az a mondat, hogy néni, van száz forintja?