Valahol a világon 1996. április 26. óta diktatúra tombol. Egy ház falai a kisebbfajta totalitárius állam határai, ahol teljes a személyi kultusz. A vezető hatalomra kerülése gyors és akadálymentes folyamat volt, hiszen a nép a legnagyobb örömmel nyújtotta át neki azt. Ezen a ponton felmerül a kérdés: mégis miféle ideológia lehet oly kábító hatású, hogy az állampolgárok önként feladják a demokráciát?

Nos, a válasz mindössze egyetlen szó, mely így hangzik: SZERETET. A kegyetlen diktátor fő propagandaeszközként pedig dorombolásán kívül felhasználta páratlan testi adottságait is. Mélykék szempár, csinos pofi, bársonyos test melyet a sziámi cicákra jellemző barna szín különös játéka tesz teljessé … ennyi épp elég volt ahhoz, hogy egy alig hétéves kislány és macskabarát szülei behódoljanak az uralkodó hajlamú csöppségnek.

Szines konktaktlencse, mi?

Színes kontaktlencse, mi?

Lássuk tehát először a hatalomátvétel előzményeit. A kislány, amióta az eszét tudja, mindig is vágyott „sziszára”. Ha látott egyet valahol, őszinte gyermeki rajongással csodálta a gyönyörű kis lényt, és hangot adott vágyának, miszerint neki mindenképp kell egy olyan – „otthonra”. Szülei úgy vélték, hogy hétévesen már elég érett egy piciny lény gondozására, így sikerült az abszolút többséget is meghaladó arányban jóváhagyni a gyermek javaslatát, mely utat engedett a még fennálló családi demokrácia új szereplőjének érkezéséhez. Úgy gondolták, hogy a kis állat a kosarában alszik majd, a tálkájából megeszi amit kap – legyen az házikoszt vagy éppen macskaeledel -, cserébe pedig állandóan rendelkezésre fog állni simogatás céljából. Ez korrekt, mindenki szempontjából kedvező elképzelés lett volna, ha…

… az új családtag ottlétének legelső napján nem kezdi el módszeresen „megszegni” a feltételeket. Rajtakapták, amint tenyérnyi testét pici karmos mancsainak segítségével próbálja felküzdeni az ágyra. Macska az ágyban? Egy ÁLLAT? Micsoda dolog ez, kérem? De hiszen olyan kicsi még! Most az egyszer feljöhet, de terítenek alá valamiféle textíliát. Amiről lemászott természetesen … Jó, akkor ölbeveszik. Macskaszőrös lett a ruha? Semmi gond, a békésen alvó cicácska látványa kárpótol mindenért. Viszont éjjel a kosarában lesz, mivel az az ő helye. Az embereké az ágy, az állaté a kosár … De hát sír! Egyedül van, fázik, nem találja a testvéreit, hat hete és egy napja érkezett e világra csupán. Rendben, akkor aludjon a kislány lábainál az ágy sarkában. Persze kizárólag amíg kiscica.

A második estén azonban a gyermek úgy akart elaludni, hogy simogatja a kis társát – merthogy ők mintha társak lennének. A nagyvilág két kicsinye egy fedél alatt, sőt mi több: egy ágyban. Csoda-e hát, hogy rengeteg szeretetet képesek adni egymásnak? Sokkal több szépséget tartogat a kis jövevény mint az utcán kóborló macskák. Nem csupán esztétikai élmény mely megér egy mosolyt, nem csupán egy állat mely simogatásért cserébe reflexszerű dorombolással szolgál akár egy gépezet … Képes adni valamilyen megfoghatatlan, pozitív energiát amellyel egyszerűen nem lehet betelni. Ahogy ott szunnyad összegombölyödve majd kinyitja hatalmas kék szemeit és a kislány felé nyújtja a mancsát bizalma jeléül…

Ma korán ébredtem, pedig vasárnap van. Rúgást éreztem az oldalamon, majd egy összetéveszthetetlenül jellegezetes, mély, rekedtes hang adta tudtomra a szőnyegről, hogy „MÁÓ! MÁN”. Az első pillanat bosszúsága után mosolyra fakasztott az ízes magyar tájszólásra emlékeztető második megnyilvánulás. Álmosan a hang irányába nyújtottam a kezem, majd egy ötkilós szőrgombócot tuszkoltam vissza a paplanom alá. ÉN aludni akartam még. Ő azonban friss volt és üde, olyannyira, hogy belémharapott egy nagyobbacskát, majd pár másodperc múlva nyikordult szobám behajtott ajtaja, utána pedig tompa dübögés hallatszott a lépcső irányából. Na igen, bársonyos talpak. Hát nem édes? A kezemen vérzik a fognyom, sebaj, ebcsont beforr. Pihennék tovább, ám a földszintről bődületes hangerejű nyávogás hallatszik. Nem olyan, mint egy kétségbeesett cicáé, hanem kifejezetten követelő, sőt parancsoló hangvételű.

Az még hagyján, hogy a kisgazdája (aki már nem is olyan kicsi de ez igazán mellékes…) aludna amikor őfelsége éhes, de hogy a másik két alattvaló is képes ilyen arcátlanságra? Hát ezért tart három embert? Mocorgás hallatszik a szülők hálószobája felől, valaki álmosan kicsoszog, majd hangos „MÁN”-ok kíséretében kinyílik a konyhaajtó, aranyárban mért, márkás macskatáp zörren a míves porcelántálka alján. Ropogtatás. Visszacsoszogás. Kisvártatva furcsa, de jól ismert zajt hallok. Dobozok súrlódnak, valaki elkezdi tépni az egyiket miközben annak tartalma az előbbi zörrenéssel a kőre hull. Fuldokló ropogtatás. Nem bizonyult elegendőnek a reggeli, ezért ügyesen megjutalmazta magát némi repetával, plusz harmadzacskónyi cicabonbonnal (amiből három szem a napi adag). Kicsoszogás, konyhamacskátlanítás, ajtóbezárás… Visszacsoszogás. De miért?

Ennyi hanghatás után ki képes aludni még? Én ugyan nem, és mint hallom, a szüleim sem, akik ráadásul jóhiszeműen kiszolgálták az előbb. Felöltözöm, lemegyek reggelizni. A konyha felé menet, a nappaliban látom a fűtőtesten nyújtózó jóllakott macskám, aki teljesen természetesnek vette, hogy ezen a reggelen is minden az ő kívánsága szerint zajlott. Egyébként a radiátor tizenkét tagját birtokolja testével az immár öt és félkilós csöppség. Nem bírom ki, hogy ne vegyem ölbe ezt a nagyra nőtt plüsst. Nemsokára kér a reggelimből. Kap. Hogyne kapna, hiszen annyira elbüvölő ahogy mancsával a tányérom felé nyúl! Ugyanezt eljátssza a szüleimmel is, akik szintén képtelenek ellánállni neki, aztán angolosan távozik a bőséges étkezés színhelyéről, majd elfoglalja krémszínű műbőr ülőgarnitúra takaróval bélelt fotelét. Tudja, hogy jól mutat benne.

Mellesleg aki egymaga három embernek viseli gondját, igazán megérdemli az efféle pihenést, nemde?