A Szó ereje: te építesz vagy rombolsz vele?

Tudatosság nélkül beszélni és írni olyan, mint össze-vissza hadonászni egy kibiztosított pisztollyal.

Ezt nem egyetemen tanulhatja meg az ember, hanem úgy, hogy olykor végignéz a szavainak eredményén: a csodálatos építményeken, vagy éppen a romokon. Az ölelésre tárt karral visszamosolygó társain – vagy éppen azokon, akik lőtt sebből vérezve fetrengnek a padlón. Sokakkal kerülünk kapcsolatba, rengeteget kommunikálunk. Nem csupán az számít, mit mondunk és írunk, hanem az is, hogy miként mondjuk és írjuk.

A szándék fontos, ám a felelősséget azért is vállalni kell, ami nem szándékos.

Fotó: Youtube / KittenToffee Gal

Aki a szavakat kapja hivatásul, azzal előfordul, hogy életének összes fénypontját és mélypontját az azokból kiáradó erő okozza. Mert az amplitúdó adott ugyan, de az elmozdulás irányát leginkább az határozza meg, aki az erőt használja.

Nyilvánosság előtt írni és beszélni veszélyes pálya, hiszen kellő odafigyelés hiányában megesik, hogy az ember „befelé” – azaz a magánéletben rombol –, miközben „kifelé” a leggondosabb szakmaisággal épít. Nem azt mondom, hogy a rombolásnak nincs meg a maga helye és ideje, viszont muszáj egyfajta egyensúlyt tartani az egészséghez.

Ennél már csak az alattomosabb csapda, amikor valaki úgy gondolja: ő „túl kicsi” ahhoz, hogy számítson a mondandója. Vagy éppen tudja, hogy számít – de néha mégis úgy tesz, mintha nem lenne súlya.

Mindenkinek számít a mondandója. Minden szónak megvan a maga súlya.

Ez alól ugyanúgy nem kivétel a szülőfaluján kívül sohasem járt hetvennyolc éves Mari nénje, mint a napi szinten kamerák előtt nyilatkozó kommunikációs szakember. Egyformán felelősség terheli őket, még ha nem is megegyező léptékben. Sőt, még csak az sem biztos, hogy Mari nénihez képest a szóvivő szava „nagyobb”: gondoljunk csak bele, hány generáción átívelő férfisebet okozhat például, ha az említett hölgy csúnyán beszél a férjével otthon?

A szó-tudatossággal az a legnagyobb gond, ami miatt ugyanakkor különösen fantasztikus: csakis saját megéléseken és tapasztalatokon keresztül lehet rá szert tenni, sehogy máshogy.

Sebezni kell – és sebeket elszenvedni – ahhoz, hogy érezzük a felelősséget, a súlyt. Muszáj előbb porig rombolni kapcsolatokat és szituációkat ahhoz, hogy az immár bölcsebben épített konstrukció épségben megmaradjon.

Lehet könyvet írni és tanácsokat osztogatni a szavak használatáról, ám az elméleti tudás itt nem tudás; kizárólag a gyakorlat számít. A tudatosság tehát a legkevésbé sem lexikális. Éles helyzetben nem az fog eszünkbe jutni, hogy milyen okosat mondott pont erről az akárki, hanem bevillan egy emlék, hogy ez a minta valószínűleg hová fog vezetni. És akkor dönthetünk, hogy azt az utat akarjuk-e követni, vagy pedig megpróbálunk egy másikon elindulni.

Persze, emberként mindig a sajátunk marad egyfajta tökéletlenség – a kiborulás, a káromkodás, a hirtelenség. Ami nem akadályozhat meg abban, hogy mégis próbáljunk a lehető legjobbra törekedni: szavainkkal inkább építeni, gyarapítani és gyógyítani.


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s