Téves azonosulások

Néha megesett, hogy peckesen hordtam egy olyan inget, maszkot vagy egyebet, ami sohasem illett a szekrényembe – esetleg valaha mégis, de már elég hülyén néztem ki benne.

Az önismereti út legszaftosabb része, amikor az ember rádöbben saját magával kapcsolatban valamire, ami mindig is nyilvánvaló volt, mégsem esett le. Egy-egy ilyen felismerést akár gyökeres irányváltás vagy teljes hátraarc is követhet. Persze, csak az önmagunknak való maradéktalan megbocsátás után, hogy igen, még a saját lényünket se látjuk mindig tisztán, nemhogy másokét. Akadt pár olyan élményem, amikor A legényanya című filmklasszikusból kölcsönzött hasonlattal élve a homlokomra kellett csapnom, hogy miért hittem magamat Bélának, holott Józsi önmagam vagyok.

Ez alapvetően nem egyedi eset, és nem is feltétlenül tragikus. Az illúzió hozzátartozik az élethez, így elég gyakran megeshet, hogy hiszünk valamit, aztán rájövünk, hogy hoppá, egész más a leányzó – vagy ízlés szerint a Béla – fekvése. Természetes tanulási folyamat, szépen meg lehet békélni vele.

Csakhogy az összes káprázat közül az énünket érintők a legveszélyesebbek, hiszen a saját szemüvegünkön keresztül látunk mindent– és elég kellemetlen tud lenni, ha párás a lencse. A pára letörlése után szembenézni az Igazsággal pedig olykor még kellemetlenebb.

Mondok egy példát, hogy ne rébuszokban beszéljek. Az én eddigi leghosszabb ideig fennálló önvakságom az volt, hogy egyedüllétre lettem teremtve. Nem magányra – az már erősen mazochista beidegződés, amivel szintén sokan éldegélnek –, hanem egyszerűen arra, hogy független harcosként, a világtól elvonulva teremtsek meg magamnak mindent, csakis távmunkát vállaljak, és mindenfajta közösség elől visítva meneküljek.

Nem volt rossz, de nélküle jobb. | Fotó: Identity

Ez a meggyőződésem háromlábú asztalként szilárdan álldogált. Ebből kettő racionális, tehát kézzelfogható tapasztalatokon nyugvó láb. Az egyik, hogy gyerekként abszolút semmi közöm nem volt az osztálynak csúfolt műközösséghez, ebből kifolyólag pedig az értékes emberi kapcsolatok intézményét is csak később ismertem meg. A másik, hogy később a munkámban folyton úgy jártam, hogy ha közösen kellett elvégezni valamit valakivel, utólag világossá vált: megszívtam, mert egyedül ezerszer hatékonyabb lett volna minden. A téves meggyőződésem asztalának harmadik lábát pedig az az érzelmi haszon jelentette, hogy így szuperül megúsztam az alkalmazkodás terhét – mindig bombabiztos alibim volt a kívülálló-létre.

Baromi jól toltam, kialakítottam magamnak a (látszólag) Teljes Függetlenséget. Nekem aztán senki ne mondja meg, mikor mit csináljak, ugye. Kimaxoltam a Szabadságot, legalábbis sokáig azt hittem.

Aztán jött a Füles. Sajnos nem a mélabús, mégis cuki szamár a Micimackóból, hanem amolyan valódi, büdös nagy pofon. Az történt ugyanis, hogy megmutatta az Élet, milyen bír lenni egy tényleges együttműködés, egy azonos értékeken alapuló közösség, satöbbi. Én meg ugye első körben nem tudtam ezekkel mit kezdeni. Elvégre világéletemben magánzó voltam, hagyjanak inkább békén.

Namármost itt példásan megmutatkozott a dilemma, miszerint a gyereket – bárhogyan is próbáljuk – nem lehet visszatuszkolni az anyjába. Nem csinálhattam úgy, mintha a számomra új minőséget meg se tapasztaltam volna.

Hiába ragaszkodtam utána makacsul a bevált magatartásmintáimhoz, már nem hoztak boldogságot. Ami egykor a Cél felé vitt, attól most a Starton találtam magam. Merre tovább? Mi történt? A Cél változott, vagy én? És mi lesz a Teljes Függetlenség várával, amit sikerült úgy felépítenem hosszú évek következetes munkájával, hogy a falai között egy egész életet lehúzhattam volna?

Hát tényleg nem tudom, mi lesz azzal a várral. Csak azt tudom, hogy már nem körülöttem, hanem mögöttem van. Előttem meg a végtelen lehetőségek horizontja. Ami akkor mutatja meg magát, ha a kinőtt végre ing szétszakad, a maszk lerohad, felborul a téves meggyőződések asztala, és leomlik egy fal.

Szép kis zűrzavar. Sokan visszamenekülnek tőle a korábbi állapotba.

A bátraknak pedig megadatik, hogy utána egy fokkal tisztábban lássák és hallják saját magukat, így szép lassan harmóniába kerüljenek a világgal.


Ajánlom szeretettel az alábbi kisfilmet:


Még több:

 

3 Comments

  1. Ismerős helyzet. Csak fordítva. :( Gyerekként arról ábrándoztam, hogy egy erdő szélén fogok lakni egy kis házikóban egyedül, és néha vendégeket fogadok. Most úgy érzem, jó volt az az eredeti terv.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s