Őrült tánc és éjszaka a vonaton – két képtelen jelenet Indiából

Megszólal a zene, felpattanok. „Baby I don’t need dollar bills to have fun tonight” – üvöltöm teli torokból. Tízrúpiás bankjegyeket szórnak a fejemre, ahogy a pandzsábi lagziban táncolok.

A tánc

Utolsó amritszári nap, szállodából kicsekkolva, éjszakai vonatozáshoz szánt alvós cuccban. Délután háromkor irány a jól bevált étterem, ahol a szokásosnál háromszor hangosabb pandzsábi popzene fogad. Az ajtó mellé hatalmas hangszórókat raktak egy turbános fazon társaságában, aki laptopnál ülve bólogat a ritmusra.

A helyi Punjabi MC körül színes ruhába öltözött kicsik és nagyok táncolnak. Lagzi van!

Hátul visszafogottan mosolyog az ifjú pár kézen fogva. Ételektől roskadozik szinte minden asztal, de a tizenkét fős vakítóan fehér társaságunknak mégis összetolnak valahonnan hármat. A dallamra ringatózva rendelek, legyen ras malai és paneer masala dosa. De a sorrend fordítva, mert ők előbb eszik az édességet, én meg még mindig utána. A fűszeres sajttal töltött palacsintaszerűség hatalmas, ránézésre fél méter is megvan. Hozzá csípős és kókuszos szószt adnak. Kézzel eszem – úgy nézek ki, mint egy malac. Nem szólunk egymáshoz, mert úgysem hallanánk a saját hangunkat. Az utolsó falat után a jóllakott napközisek mámorával dőlök hátra.

Pont ekkor csendül fel a Cheap Thrills első néhány traktusa. Összenézünk Anikóval, neki még tele a szája. Mégis egyszerre ugrunk fel úgy, hogy a székünk kis híján hátrazuhan. Hullámzó léptekkel elindulunk a félretolt asztalok alkotta – jelenleg tök üres – tánctér felé, a pincérek pedig ujjongva készítik fotózáshoz a telefonjukat. Jézusom, cicanadrág és póló van rajtam! Nem baj. A zene követeli a magáét, és én örömmel megadom neki. Csakhogy pillanatokon belül átvált tucctuccra – hoppá, remix. „The original, please!” – kiáltom oda Punjabi MC-nek, aki úgy néz rám, mintha bármilyen kérésemet örömmel teljesítené. És akkor megszólal az eredeti.

Agyeldobás van, tudatos mozdulat már nincs. Észre se vettem, hogy behunytam a szememet közben, csak amikor ki kell nyitnom, hogy a fejem fölött mi szállingózik.

Narancsosvörös tízrúpiás bankók hullanak a lábamhoz. Előttem egy kockás inges pasas ciklámen turbánban nyomja úgy, mintha brékelni akarna. Mögöttem Anikó hadonászik, mindjárt behúz egyet a hangszórónak.

Telefonok a magasban, vakuk villannak. Affene, leettem a nadrágomat a sárga szósszal. Nem mintha számítana. La, la, la, la, la, la!

Szent marhaságok.

A vonat

Este háromnegyed tíz. A vonat az állomásra érkezik. Ugyanolyan kék, mint a többi, és ugyanúgy krixkraxokkal van ráírva valami. Aztán szerencsére angolul is. Amritsar-Lahori Express, amivel potom tíz óra alatt eljutunk Haridvárig. Onnan már csak egy óra riksával a cél, Risikés. De ne gondolkodjunk ennyire előre! Most fel kéne kászálódni a huszonvalahány kilós bőrönddel. Valahogy én kerültem előre, így elsőként örvendhetek a luxuskörülményeknek.

A fülkék nélküli, egy légterű kocsiban bal kéz felől két kék színű priccs díszeleg egymás fölött az ablakkal párhuzamosan, jobbra pedig kettő-kettő merőlegesen, egymással szemben. Azt mondták, hárman leszünk egymás fölött, ez így még a jobbik eset. Az indulásig ülésként használandó legalsó ágy támlájánál viszont tényleg három-három szám szerepel.

Lehuppanok a sarokba, és a felső priccsről lelógó két heveder láttán korszakalkotó felismerésem támad: a felhajtott támla lesz a középső ágy, és ez a két kis valami tartja majd.

Bezsúfolódunk négyen egymással szemben. Ketten még jönni fognak, de hátha nem. Zsófi terpeszbe ül előttem, hogy legyen hová tenni a lábamat a bőröndök és hátizsákok erdejében.

Pont az ajtónál vagyunk, néha beárad a guggolós vécé ammóniaszaga. Hát… aki alszik, úgysem érzi – vigyorgunk a másikra. Aztán elindul a vonat. Tüdüpp, tüdüpp. Zakatol, mint állat. Rázkódik jobbra-balra.

Adél a fizika törvényeit meghazudtolva rezignáltan kipakol háromnapi hideg élelmet a hússzor húsz centis kisasztalra. „A joghurtos puffasztott rizst feltétlenül edd meg!” – köti a lelkemre, miközben éppen a szagcsillapító hatású vietnámi balzsamért nyújtom a másik irányba a kezemet. A következő megállónál felszáll egy indiai pár, akiknek pont a mi hatosunkba szól a jegye. Ráadásul lepedőt, párnát és pokrócot oszt két turbános, úgyhogy lassan takarodó, nincs mese.

Elvileg legfelülre másznék, mert ott erősebb légkondinak csúfolt levegőbefúvás, és az részemről oké. Elindulok a szélre erősített ingatag létrácskán fölfelé. Egy hatéves forma kisfiú rám vigyorog a szomszédból, mert nem valami gyakorlott a mozdulatom. A legfelső fokon állva meg is torpanok. Az ágy még följebb van, de nincs mibe kapaszkodnom.

Egy kézzel megfogom a plafonhoz legközelebbi priccs szélét, és a folyosón kalimpáló lábakkal, a kalauzt majdnem fejbe rúgva próbálom magamat fóka módjára felhúzni. Esélytelen, mert a kék műbőr borítás csúszik. Nemhogy nem jutok fel, de két másodpercen belül le fogok zuhanni!

„Hé, cserélj a barátnőmmel, ő szeret legfelül aludni” – szólal meg valaki hirtelen angolul, miközben lassított felvételen átélem, ahogy hihetetlen szerencsével sikerül legalább a létrán maradnom. Talán csak hallucináltam a hangot? Nem, egy barna arc biztatóan mosolyog rám lent a félhomályból. „Oh, okay, thank you” – hálálkodom mozdulatlanul, mert örülök neki, hogy viszonylag stabil vagyok. A páros kedvesen várakozva bámul rám fölfelé, mire ráeszmélek, hogy le kéne kászálódnom. Komolyan mondom, a tizenegy órás repülőútnál nem jutott eszembe, hogy teleportálni kéne, de most azt a három métert szívesen megúsznám bármilyen trükkel. De nem úszom meg.

Remegő lábakkal lépdelek lefelé, és közben visszavigyorgok a szomszéd kisfiúra, hogy „te nyertél”. Elmondok még egy hálát a megmentőimnek, majd miután végignézem, ahogy a lány pillanatok alatt teljesíti a befejezetlen küldetésemet, a combomra erősítem a Macbookomat őrző hátizsák szíját, és a meglepően fehér párnára hajtom a fejemet. Tüdüpp, tüdüpp.

Kora reggel felriadva kipillantok az ablakon – csak óvatosan, mert felülni hely híján nem tudok. A vágányok között egy termetes disznó oldalog. Semmi különös, hiszen Indiában vagyok.

A joghurtba mártott puffasztott rizsért nyúlva kenek még az orrom alá egy kis vietnámi balzsamot.


Kapcsolódó:


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s