Amikor nincs mese: lépni kell

Ha egy helyzet már nem a tiéd – idejétmúlt, méltatlan, örömtelen –, akkor két eset lehetséges. Vagy kilépsz belőle, vagy „kivesznek”.

A csapból is az folyik, hogy milyen lelkifejlett dolog a továbblépés meg az elengedés. Kívülről iszonyat könnyű okosnak lenni, de a saját életében mindenki bénázik ezzel egy kicsit. Semmi baj, így van rendjén. Főleg azért, mert mindennek megvan a maga ideje. S amíg a lélek felkészültségét biztosító időminőség nem köszönt be, addig hiába minden leírt vagy kimondott életbölcsesség, az ember egyiket sem fogja magáénak érezni. Szabad akaratából benne ragad a mocsárban, és hogy a saját tapasztalatok általi fejlődés megtörténhessen nála, muszáj hagyni.

Kényelmes tud lenni.

Ez a folyamat nem egy kéjutazás. Megélni vagy végignézni egyaránt kihívás. Főleg azért, mert a lejárt szavatosságú, méltatlanná vált helyzetben való maradás mindig egyfajta önbántalmazás. Elhiszed, hogy nem érdemelsz valami újat, tisztát és jobbat, ezért beéred a régivel. Még jobban vonz az ismert, mint az ismeretlen. Csak ugye érzed közben, hogy valami mégse stimmel, és ott motoszkál a fejedben, hogy cselekedni kéne. De még nem lehet! Mert félsz, hogy akkor elveszítenéd a nagy nehezen kicsikart pénzt, szeretetet, elismerést – vagy azt az akármilyen jellegű egyre soványabb vigaszt, amit a régi helyzet nyújt neked.

A félelem márpedig képes eluralkodni az emberen. Olyannyira, hogy a józan ész vagy az erkölcsi hatalom törvényének álcázza magát, és így képes elhallgattatni a lélek őszinte suttogását.

Legalábbis egy darabig. A lelket sem kell félteni, mert nemcsak suttogni tud, hanem ordítani is. Engem például a sárga földig leteremtett a sajátom, miután egy év alatt tizenötször szerződtem olyan munkára, amihez szerettem volna, ha a bensőmnek van valami köze – és korábban talán volt is –, de már nincsen. Mindvégig tudtam, hogy nem ez az utam, mégis odabiggyesztettem az aláírásomat a tizenötször három példány négy-négy oldalára. Száznyolcvanszor(!) véstem oda a szép hosszú nevemet a lap aljára, és száznyolcvanszor sújtottam le a bélyegzőmmel, mielőtt a homlokomra csaptam: „mi a faszt csinálsz, Alexandra?”

Vagy az is szép történet, amikor állandóan azt hallgattam valakitől, hogy hú, milyen hiper-szuper ajánlata lesz a számomra rögvest, csak addig még ebben és ebben a kevésbé magasröptű munkafolyamatban álljak rendelkezésre. Itt ugyancsak egy év után jött el a homlokra csapás ideje: miért foglalkoztam én valaha is olyan ajánlattal, ami nem eleve hiper-szuper?

Az „ébredés” egyik esetben sem volt piskóta, hiszen a saját teremtőerőm gúzsba kötését kellett megbocsátanom magamnak.

Levittem a tudatomat egy olyan szintre, ahol tényleg nem észleltem más lehetőségeket – vagy azért, mert nem léteztek, vagy éppen léteztek, csak a gödörből nem láttam őket. Mivel azonban az önhibáztatás még mélyebbre süllyeszt, inkább vettem egy mély lélegzetet, és a felismerésre áldozott időt elkönyveltem tanulópénznek. Az áldozat úgyis áldást hoz majd, így a helyén van minden. Még mielőtt úgy tűnne, hogy ez a pont a nagy happy end, csak szólok: mindkét helyzetből anyagi bizonytalanságba léptem.

De megtanultam már, hogy az anyagi bizonytalanság csak illúzió, ha a vállalásának hátterében sziklaszilárd lelki-szellemi bizonyosság áll.

Nincs olyan, hogy egy munka hátrahagyásakor éhen halok. Nincs olyan, hogy egy kapcsolatból kilépve magányos maradok. Nincs olyan, hogy a méltatlan helyzetben való vesztegléssel valaki másnak tartozom.

Ha ez a felismerésrendszer nem alakul ki egy emberben, akkor nála nem is beszélhetünk szabad akaratról, hiszen fogoly. Elsősorban a saját maga foglya, és a tulajdon zsebében lapul a cellájának kulcsa. Igen ám, de a nagykönyvben megírt törvények mindenkit fejlődésre ítélnek, így a szükségtelenül sokáig raboskodókat – akiknél már rég eljött a szabadulás ideje, csak nem vették észre – egyszerűen kiveszik az idejétmúlt szituációból a grabancuknál fogva. Betegség, megszűnő munkahely, a világ másik felére költöző partner… a lehetőségek végtelenek.

Minél inkább letér valaki a neki szánt útról, a lélek annál hangosabban suttog.

A legdurvább esetben visszahívja egy kis elbeszélgetésre a Mindenható. Akkor aztán lehet majd magyarázkodni, hogy így is megérte a helyzet, mert megfelelt az a kapcsolat, vagy éppen kellett a fizu. Fentről nézve ugyanis nincs kifogás arra, hogy lejárt, méltatlan, örömtelen helyzetekre pazaroljuk a legdrágább kincsünket, az időnket – amit arra kaptunk, hogy csodákat teremtsünk és tapasztaljunk vele.


Még több:

 

2 Comments

  1. Azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Sokszor nincs más lehetőség, mint a nem kellemes munka, mert valamiből élni kell. Van, hogy kiszállsz egy kellemetlen munkából és megkapod a következőt, ami ugyanolyan pocsék, csak pepitában. A sors általi jobb lehetőség csak akkor jön el, ha megértünk rá. A kígyóbőr csak akkor válik le magától, ha a kígyó kinövi. Addig lehet cibálni, de minek?
    Persze van, hogy olyan munkát végzel, ami nem a tiéd, érzed és ki is tudsz szállni. De van, hogy a tiéd, csak pocsék. Könnyen kiderül, mi a helyzet, ha kiszállsz és a következő is ugyanolyan pocsék. Akkor már kapiskálod, hogy ennek oka van. És később, esetleg évek múlva, mikor már rég túl vagy az ügyön, rájössz, hogy annak a periódusnak is volt jelentősége. Akkor is tanultál valamit. És láncszem volt, kihagyhatatlan láncszem.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s