India ízekre szed, aztán újra összerak

Frissen, üdén, kézfertőtlenítővel felszerelkezve érkeztem. Két hét múlva koszosan, tiszta levegőért epedezve, lelkileg lecsupaszítva távoztam. Mindkétszer mosolyogtam, de visszafelé már máshogyan.

India nem egy könnyű út. Nem egy vakáció, amire befizetsz, hogy posztolj magadról három képet a tengerparton, utána pedig minden folytatódik változatlanul. Persze, talán úgy is működhet a dolog. Mert Indiában eljön a pont, amikor dönteni kell, hogy beleengedi-e magát a megtapasztalásba az ember. Nem kötelező igent mondani rá, én mégis megtettem. Így elképesztő magasságokat éltem meg, leírhatatlan mélységekkel – néha gyors egymásutánban, máskor pedig egyszerre, egy időben.

Olyan volt az egész, mintha fátylak libbennének fel előttem. Kőkemény szembesülések kívül-belül, a komfortzónámtól több ezer kilométerre. Elég sok minden kényelmesen befért a határaim közé, például Irakot és Izraelt is beleértve. Most viszont újra kellett értelmeznem sok mindent. Először is azt, hogy mit jelent a Rend.

Mindannak ellenére ugyanis – vagy éppen amiatt –, amit láttam, hallottam és szagoltam, muszáj elismernem, hogy Indiában rend van. Nem jobb vagy rosszabb, mint itt, csupán másfajta.

Átrendeződés bő gatyában.

Ezt a másfajta rendet fogadtam el minden egyes alkalommal, amikor kiléptem ott az utcára. Elfogadtam az út szélén néhány méterenként égetett műanyag szagát. Elfogadtam, hogy a szmog és a köd furcsa összetalálkozásán még a napsugarak is kísértetiesen letompulva hatolnak át. Elfogadtam, hogy ahol ritkaságszámba megy a fehér ember, a helyiek zajosan körém gyűlve mutogatnak és fotóznak – még akkor is könyörtelenül rángatva a vállamat, amikor felhúzott térddel és lehajtott fejjel ücsörögve fohászkodom, hogy továbbálljanak.

Elfogadtam, hogy kolduló gyerekek markolásszák a ruhámat, és csonka testű felnőttek rázzák felém a földről az aprópénzes poharukat.

Elfogadtam, hogy az úttesten nincsenek sávok, és bal helyett leginkább középre tartva, fülsüketítő dudaszó közepette összeérnek a riksák, a motorok, a gyalogosok meg az autók. Elfogadtam a kék-zöld foltokat, mert a járdán hömpölygő tömegben olyan erővel ütköznek a népek egymásnak. Elfogadtam, hogy a fabottal felszerelkezett rendőrök sztoikus nyugalommal figyelik mindezt, az orvos pedig tétlenül ücsörög a takarítatlan pajtára hajazó rendelőjében.

Dönthettem volna úgy is, hogy mindezt nem fogadom el, és a Rend általam ismert fogalmához ragaszkodva percenként lefagy az agyam, felfordul a gyomrom, vagy megszakad a szívem.

A légkondicionált hotelszoba rejtekéből kiszaladhattam volna egy-egy percre, hogy elkészítsek néhány képet, aztán visszameneküljek. Senkit sem tudok hibáztatni azért, ha így tesz – már csak azért sem, mert Indiában egy-egy perc is pont elég lehet hozzá, hogy mindent átértékeljen az ember.

Be kell vallanom, hogy azért öleltem ennyire magától értetődően a keblemre az egészet, mert egyszer csak adódott egy helyzet, ahol nem volt más választásom. Még az utazás elején be akartam menni egy szakrális helyre, az Aranytemplomba, így beálltam a türelmesen várakozó sorba. Igen ám, de ez a sor egyik pillanatról a másikra olyan hatalmas tömeggé duzzadt, hogy az egymásnak préselődő testek magukkal sodortak. Annyi helyem sem maradt, hogy egy normális levegővételnyit táguljon a mellkasom, és nem emelhettem fel a karomat.

Minden oldalról nyomtak. Fájt, ahogy a csontjaimhoz passzírozták a húsomat, és könyökök fúródtak az oldalamba meg a hátamba. A hangszórókból üvöltő mantrákkal egybeolvadó morajtól még a közvetlenül mellettem állók sem hallhatták a kiabálásomat. Amúgy se nagyon értették volna, mert nekik ez a Rend, így néz ki a hit gyakorlása. Nekem pedig úgy nézett ki, hogy imádkoztam – és miután az életben maradás fizikai képtelenségnek tűnt, inkább csak azért, hogy legyen meg a Jóistenke akarata. (Azért gondolatban hozzátettem, hogy ha muszáj, akkor légyszi valami könyörületesebb civilizációba inkarnálódjak vissza.)

Négy óra múlva szabadultam. A templom belsejében öt másodpercet lehetett eltölteni, mert ott már szigorú tereléssel zavartak végig, leginkább bukdácsolva. De nem számított, mivel addigra eljutottam a lényem legbelső, sebezhetetlen és örök magváig, ami segített energia és levegő nélkül talpon maradni. Így történt meg bennem az áttörés.

Mezítláb sétáltam vissza a szállodába, koszos kezemből a más koszos kezéből kapott „áldás” nevű ételt majszolva. Ezután valahogy abszurdnak tűnt a kézfertőtlenítő, a palackozott vizes fogmosás, meg a műanyag villa.

Hagytam is mindet a francba: már az út mentén kortyoltam frissen préselt cukornád italt, és tíz rúpiáért mérsékelten légyszállta kókuszszeletet ropogtattam. Amikor pedig zuhanyozás után néhány perccel átizzadtam a blúzomat, hogy a nedves bőrömre még jobban rátapadjon az út és a levegő végtelen pora, már örültem, hogy legalább nem mások verejtéke folyik végig rajtam.

Egyszer csak megláttam a Rendet a káoszban.

Rájöttem, hogy a szabadtéri szemétégetés egy régi és jól működő koncepció volt addig, amíg a Nyugatnak eszébe nem jutott műanyagot idehozni. Rájöttem, hogy szmog és a köd keveréke egészen elviselhető tud lenni, ha vietnámi balzsamot kenek az orrom alá közlöm a tüdőmmel: figyelj, itt és most más nincs. Rájöttem, hogy a helyiek alapvetően végtelen szeretettel közelítenek felém, és egyfajta rajongással kell szembesülnöm, még ha ez olykor terhes is. Rájöttem, hogy a koldusokban nincs indulat, mert egyszerűen elfogadják a sorsukat.

Rájöttem, hogy a közlekedés hiába tűnik életveszélyesnek és borzasztónak, két hét alatt egyetlen balesetet sem láttam, ami jelentősen jobb, mint a sokéves magyar átlag. Rájöttem, a rendőrök kiválóan elvannak az oldalukon lógó fabottal, mert a bűnözést elsősorban valamiféle mély beidegződés tiltja, s rejtélyes oknál fogva az orvosok sem szakadnak meg a munkától a rendelő-pajtában.

Ezekhez a felismerésekhez viszont tényleg engednem kellett, hogy India lehámozza rólam a sallangokat, és átformálja a gondolkodásomat – többek között arról, hogy egy úti beszámoló legfontosabb része, hol jártam és mit csináltam.


India ihlette későbbi írások…



További utazós posztok itt!


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s