Önvakságban szenvedni

Jókat röhögünk a magabiztos, ámde szörnyen kornyikáló énekeseken a tehetségkutató műsorokban, miközben minden problémánk abból fakad, hogy mi sem látjuk reálisan önmagunkat.

Az önismeret nem holmi nyúédzs spiriduma. Misztikus út, igen, de rendkívül praktikus része is van. Akár úgy is mondhatnám, hogy hétköznapi. Földhözragadt. Mert az is önismerethez tartozik például, hogy ismerem a testemet: tudom, mit és mennyit kell ennem, vagy indulás előtt mikor ihatok utoljára ahhoz, hogy egy Budapest-Nyíregyháza autóúton ne kelljen pisilnem. Ha ugyanis fizikai szinten nem vagyok rendben, akkor az én-építmény többi részét is cseszhetem, hiszen aligha fogok világot váltani kis híján becsorgatva vagy farkaséhesen.

Aztán van még egy szintje az önismeretnek, mielőtt jönne az „elvont” rész. Ez egy olyan szint, amire – a fizikaival ellentétben – már nem kötelező fellépni, viszont a még feljebb jutáshoz nem lehet kihagyni. Aki átugorná, az elkerülhetetlenül arccal a porban fog landolni. A saját személyiségvonások, készségek és képességek ismeretéről van szó. Nem ám amolyan „kitöltök már egy tesztet” módon. Kőkemény tapasztalásokra alapozva. Nem magazinos cikkek vagy tankönyvi leckék útján, hanem úgy, hogy egy-egy élethelyzetben világossá válik: hoppá, ennek az én valamilyenségem az okozója.

„Féljetek tőlem!” | Fotó: astro-tarology.com

Ha másokról van szó, akkor az önismeret ezen szintjének hiányán – a saját felsőbbrendűségének biztos tudatában – mindenki csak nevet, miközben az önvakság bizonyos foka alól voltaképpen senki sem kivétel.

Ez csupán látszólag paradoxon, mert kizárólag az tud kiváltani belőlünk bármilyen reakciót, ami bennünk is megvan valamennyire. Csak hát inkább nem gondolunk bele. Nem gondolunk arra, hogy van közös vonásunk a koldussal, a szerencsétlennel, a nyomorulttal. Nem kezdünk el töprengni azon, hogy mi is százszor kornyikáltunk már sztáros kiállással, és csodálkoztunk rajta: miért küldött el minket a zsűri a francba? Talán meg is magyaráztuk magunknak, hogy az ítészek mindegyike süket vagy idióta, majd boldogan éltünk tovább a saját tehetségünk illúziójában.

Az önismeret főleg annak az elkülönítéséről szól, hogy ki vagyok, és ki nem vagyok. Melyik szerep az enyém, és mi az, amit vállalható vagy vállalhatatlan kompromisszum eljátszanom? Mi az, amit készen kaptam, és mi az, amit tudatosan fejlesztenem kell magamban?

A választ nem meglátni nehéz, hanem elfogadni. Még szerencse, hogy addig vergődünk mókuskerék módjára ugyanazokban a tanulságos helyzetekben, amíg ésszel-szívvel meg nem értjük, hogy mi választjuk őket a szembesüléshez. És az is oltári mázli, hogy a zsűri igazából sohasem a többi ember, hanem a saját felsőbb énünk, aki rajtuk keresztül tart elénk görbe tükröt.

Ideális esetben ez a fajta önismeret szolgálna biztos alappal a magasabb szintű tanok elsajátítására.

Mert hogyan is foglalkozhatna isten fogalmával az, aki még a saját teremtőerejével és teremtenivalójával sincs tisztában? Hogyan törekedhetne az ég felé, aki még nem ásott le nagyon mélyre, hogy stabilan beleállítsa a létráját a talajba?

Szóval mindössze ennyi kellene a valódi önismerethez: nem félni a szembenézéstől önmagunkkal, a saját halandó és halhatatlan minőségeinkkel.


Még több:

 

4 Comments

        1. hát minél többet értek, annál inkább rájövök, hogy milyen keveset értek, így tulajdonképpen mondhatjuk, hogy egyre hülyébb vagyok :D
          de azért ez nagyon jólesett, köszönet érte <3

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s