A lelki segítség ingyen kéne, mi?

Fizetsz a kenyérért. Fizetsz a vízért. Fizetsz a jógaóráért. Fizetsz a tanulásért. De ha lelki kérdésekben iránymutatás kell, azt ingyen kérnéd – semmit sem akaródzik cserébe adni.

A világ működése az Egyensúlyon alapszik. A mérleg sohasem tud sokáig az egyik oldalra billenve létezni, mert eltörik. Az emberi kapcsolatok is ilyenek: hosszú távon képtelenség, hogy egy irányban áramoljanak a dolgok, ne pedig oda-vissza, kölcsönösen. Persze, nem arról van szó, hogy patikamérlegen kellene mérni, ki mit és mennyit tesz bele. Az áramlás két iránya ugyanis megegyezés szerint eltérő szinteken is végbemehet, ha valaki például pénzt ad a másik idejéért és energiájáért cserébe.

Arccal lefelé. | Fotó: iskcondesiretree.com

Idáig még tiszta a sor, hiszen bármilyen segítőhöz fordulva tökéletesen működik a koncepció. Legalábbis amikor elejétől a végéig egyértelmű a keret és a nexus. Legyen szó bármilyen energetikai kezelésről, tanácsadásról, esetleg elemző munkáról, ez mind szolgáltatás, amiért iksz összeget kér el a szolgáltató. Nem elsősorban azért, hogy rezsire vagy vadonatúj BMW-re költse. (Ha mégis ez a fő motiváció, akkor iparosnak hívassa magát, ne pedig segítőnek.)

Hanem azért, mert a szellemi törvények szerint az áldáshoz áldozat szükségeltetik. Annak híján ugyanis sem a tudat, sem a lélek nem tudja kellő formában el- és befogadni a segítséget. A félig fogadott segítség pedig rút következményekhez, többek között hibáztatáshoz, ellenérzéshez és nem kívánt feszültséghez vezet.

Alighanem minden segítő és segített átesik ezen. Még akkor is, ha a szerepek a természet rendje szerint cserélődnek, mert a segítőnek is szüksége van segítségre (sőt: ő pont nagyobb volumenű katyvaszokba kerül, hogy tovább fejlődhessen… nem érdemes irigyelni érte), a segített pedig többnyire lehetőséget kap rá, hogy másoknak segítsen azzal, amin keresztülment. Aztán jönnek a pofonok mindkét félnek, hogy az ingyen segítség nem használ, biztos szar az egész, a fene egye meg.

Ráadásul ott a bazi nagy bökkenő, hogy aki lelki kérdésekben segít, arra hajlamos az ember barátként tekinteni. Itt álljunk meg egy szóra, mert a baráti tanács és a lelki vezetés – bár némileg hasonlít ugyan – két különböző minőség.

A barátság eredendően szimmetrikus természetű: egyszer én eszkábálom össze a te törött szárnyadat, máskor te az enyémet, és így repülünk együtt mi ketten. Ha viszont úgy alakul, hogy mindig az egyikünk kér(dez) a másiktól, az már egy segítő-segített kapocs, ami sokkal közelebb áll a mester-tanítvány viszonyhoz, mint a barátsághoz.

A segített ilyenkor látszólag jól jár, mert ellenszolgáltatás és áldozat nélkül kap iránymutatást. Nem kell vállalnia saját maga előtt, hogy újra és újra segítséget kér, plusz a tisztázatlan keretek miatt bármikor lerángathatja a piedesztálról a segítőjét. És nyilván le is rángatja, mert az áldozat nélküli áldásvárás vége csakis csalódás lehet, így a segítség – bármilyen értékes is legyen – megfelelő fogadtatás híján a kukába megy.

Miután egy ilyen helyzetben a segítőnek adatik meg valamennyi rálátás, neki kell rendet tennie. A segített nem tud mit csinálni, ő csak lézeng egyfajta furcsán tagadó függőségben; nagyjából azzal a mottóval, hogy „szomjazom, amit kapok tőled, mégsem fogadhatom el teljesen”.

A segítőnek tehát két választása van. Az egyik, hogy az asztalra csap, és mostantól kezdve minden terápiás tanácsadásért kiszámláz egy fix árat. Nyilván soha a büdös életben nem lesz egészséges terápiás kontextus egy barátságból, de egy észbe kapásra ez mindenképpen jó. (Aki erre voksol, légyszi’ küldjön nekem privátban egy cenzúrázatlan videót a másik fél reakciójáról, biztos nagyon szórakoztató.)

„Igazi” megoldás pedig szerintem az lehet, ha az adó fél egy ilyen kapcsolatban szép lassan leveti magáról a segítő szerepet. Nem bölcselkedik, nem irányít, nem vezet.

Ilyenkor szokott jönni a felismerés, hogy egyáltalán azért keveredett bele hasonló viszonyba, mert a lelke mélyén vágyott a „megmondom a tutit” és a „kettőnk közül én vagyok a jani” pozícióra. Ha még mindig vágyik rá, akár benne is maradhat, mert akkor ez nem is terápiás kontextus, hanem pszichológiai játszma, amiben a janiság megélése a jutalom, tehát az energiacsere – még ha alacsony szinten is – megvan.

Zárásképpen pedig megemlíteném, hogy a világ egyik leggyönyörűbb fogalmaként önzetlen segítségnyújtás is létezik. De önzetlenül adni csak az tud, aki már maga is rengeteget kapott. Ahhoz pedig először el kell fogadnia a hozzá áramló javakat – szellemben, lélekben, anyagban.


Kapcsolódó:


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s