Az önelfogadás hamis prófétái

A harmónia nem kiabál. A valódi önelfogadás nem követeli vélt és valós ideálok ellen lázadozva, hogy „hé, én más vagyok, nézzetek rám!”

Manapság trendi, ha valaki minél nagyobb nyilvánosság előtt meg meri mutatni magából azt, ami a sztenderdekkel ütközik. Illik érte megtapsolni, hiszen bátornak tűnik. Amúgy is jó érzés a mű dolgok ellen látszólag hamisítatlan igazisággal harcolni. Szőrrel, narancsbőrrel, sörhassal, kiálló csonttal, ilyen-olyan mellel – kinek mi van éppen. Igen ám, de aki tényleg elfogadja önmagát, miért pályázna rá, hogy a földi ruhájával kapcsolatos döntését ezernyi lájkkal legitimálják?

Aki tényleg békében, boldogan él a saját testével, biztosan nem fogja koncként odadobni a tömegnek.

Kinek engeded, hogy tükröt tartson neked? | Fotó: oncepodcast.com

A visszajelzés-vadászat az önismereti út fontos és megkerülhetetlen szakasza. A lelke mélyén mindenki vágyik rá, hogy szépnek tartsák. Mert valamiért úgy van bekötve az elménkbe, hogy a szépségért szeretet jár. Ezért annyira foggal-körömmel szokás küzdeni, hogy menet közben mintha mindenki elfelejtené: az elfogadás és a szerethetőség belső kategória, aminek a test a másodlagos, külső megnyilvánulása.

Senki sem lesz elfogadhatóbb pusztán attól, hogy (nem) ráncos arca, (nem) szőrös a lába, (nem) ősz a haja, (nem) hepehupás a popsija. Az ember kizárólag akkor válik elfogadhatóvá mások számára, ha önmagát elfogadja.

Ehhez pedig joga van saját hatáskörben dönteni arról, hogy mi az, amire rábólint a természet adta módon, és mi az, amin a kor nyújtotta lehetőségeknek megfelelően változat. Ha ez a döntés lázadásból, vagy úgy általában külső tényezők hatására történik, már régen rossz. Rossz abban az értelemben, hogy alacsony szintű, nem lélekből – és pláne nem szellemből – fakad a motiváció. Helyette például abból a nem éppen felemelő gondolatból ered, hogy „a szarrá fotosoppolt celebek rohadjanak meg”, „tévedésben él a társadalom”, vagy „a hús-vér dolgoknak befellegzett”. És ami ilyen gondolatokból ered, felemelheti az embert? Nyilván nem.

A propagandista ál-önelfogadó a közönségét is egyre mélyebbre viszi, hogy együtt rázzák az öklüket a kinti gonoszra, miközben belül kéne rendet tenni.

Ez a fajta rendrakás az, amihez bátorság szükségeltetik. Nem az a hú, de menő, aki vadidegenek képébe tolja a bármijét. Hanem az, aki őszintén, sallangok nélkül magába mer nézni, s hajlandó meglátni a választ, hogy a lelkéhez milyen anyagi megnyilvánulás, milyen forma illik. Talán az, ami kapott, így már „készen van”. Talán pont az a fejlődés útja, hogy valamit alakítson rajta. Ahányan vagyunk, annyiféle feladattal jöttünk – kinek mit kell megtapasztalnia. A kijelölt ösvényen viszont múlhatatlan szerep jut a szabad akaratnak.

Akarsz-e, mersz-e önazonos testben élni? Felvállalod-e a felelősséget, hogy nincs több nyavalygás, nincs több küzdelem az ideálokkal meg a tükörrel – csakis színtiszta önszeretet van, amit szívbéli döntés nyomán, senki másra nem tartozó módon lenni hagyással vagy változtatással értél el?

Ha igen a válasz, akkor szentéllyé nemesül a test. Sokkal többé, értékesebbé annál, mintsem hogy a lakójának eszébe jusson „tökéletlenségét” mutogatva mások előtt bizonygatni az elfogadhatóságát, a szerethetőségét. Mert a valódi önelfogadás szintjén már semmiféle bizonyítanivaló, küzdelem, indulat nincs. Harmónia van, ami magától sugárzik.


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s