Tudás, arrogancia, alázat

A tudás olyan, akár egy ékszer: a viselőjén múlik, hogy értékesnek vagy gagyinak tűnik-e. Az erények segítenek befogadni a szépségét, a visszás viselkedés pedig közönségessé teszi.

Ember a tudásnak forrása nem lehet. Legfeljebb hordozója, csatornája, továbbadója – ami egy egészen másfajta szerep.

Aligha mindegy, hogy én szartam találtam fel a spanyolviaszt, vagy ajándékba kaptam. A levél, amit lepecsételek vele, talán mindkét esetben a megszólalásig hasonlóan fest, ám nem ugyanúgy adom át a címzettnek, aki erre alapozva hoz döntést, hogy felbontja-e egyáltalán, és ha igen, akkor mihez kezd vele.

Kötéltánc. | Fotó: Kung Fu Panda, Dreamworks

Tudásból mindenkinek jutott valamennyi. Saját maga csak egészen kivételes esetben tudja reálisan megítélni a mennyiségét és a minőségét. Pontosan azért, mert nem lát rá, hiszen nem eredendően az övé.

Van olyan tudás, amit látszólag „magunkkal hoztunk”, mert emlékezeten túli időben küzdöttünk meg érte, s van olyan is, aminek az árát a jelenlegi bőrünkön tapasztaltuk meg. A tapasztalat itt kulcsfontosságú: a puszta elmélet ismerete ugyanis még semmiféle továbbadásra nem jogosít fel. Az olyan, mintha a „hogyan süssünk kenyeret” kifejezésre guglizva öt perc múlva elhatároznánk, hogy nyitunk egy pékséget.

Persze, eljátszhat a gondolattal az ember. És el is játszik, mert játékra hívja a természete. A kérdés csak az, hogy mi lesz ennek a játszadozásnak az eredménye: nagyképűen átnyújtott boríték, kudarcra ítélt pékség, esetleg egy szerény legyintés? Sokféle alternatíva létezik, és a döntés a szabad akaraton múlik.

A felelősség alól viszont sohasem lehet kibújni. Lehet, hogy éppen jólesik a kör közepére állva előadni az abszolút tutit – ami viszont azzal jár, hogy a hallgatóság egyik fele a saját részigazságunkat egyetemesként fogja kezelni, a többiek pedig még az esszenciáját sem tudják befogadni.

Arroganciával még a legmagasabbról jövő, legtisztább tudást is be lehet szennyezni. Sőt, azt lehet még csak igazán hiteltelenné tenni a szöveggel, hogy hé, gyerekek, nálam van a bölcsek köve, tessék sorbaállni.

Mert ha tényleg ott van, akkor azt nem kell reklámozni. A sor magától is ki fog alakulni. A tudás hordozója pedig eleinte talán még be is tojik a felelősségtől, és esze ágában sincs hírverést csinálni. Miért is kellene, ha elvileg adott az oda-vissza érvényes tézis, hogy ha a tanítvány készen áll, akkor a mester megjelenik?

Igen ám, de a legtöbben egyszerre vagyunk tanítványok és mesterek. Még akkor is, ha ennek semmilyen kézzelfogható nyoma nincs az életünkben.

Még akkor is, ha a spiritualitás éppen csak egy idegen szót jelent. A saját szerepeink nemtudása, figyelmen kívül hagyása, elhanyagolása vagy összekeverése pedig veszélyes. „Gyönyörű” helyzetek születnek abból, ha valaki a mester és a tanítvány szerep közül kizárólag az egyiket működteti, s azt például a munkájában a magánéletében teszi.

Ítélkezni viszont azért nem szerencsés, mert ezekbe mindenki belecsúszik. Kívülről egyértelműnek tűnhet ugyan, hogy ki bánik „jól” a tudásával, ám ezt a saját szemüvegünkön keresztül érzékeljük, a saját mércénkkel mérjük – miközben fogalmunk sincs róla, hogy valójában mire terjed ki a másik ismeretanyaga, milyen feladatot vállalt, illetve mi a tudatos és tudatalatti célja.

Egyvalami biztos: ha bölcs alázattal viszonyulunk a tudáshoz, abból nem lehet baj.


Még több:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s