Kiégés

Ránézel a munkád gyümölcsére, s az égvilágon semmit sem érzel. Nem a tiéd. Idegen. Robot üzemmódban teremtetted. Már ha „teremtés” ez egyáltalán, mert a „gyártás” találóbb szó lenne.

Pedig régen jó volt. Szeretted. Csak a hivatásból valahol félúton munka lett. Mintha homályosan még rémlene, hogy a kezdetekkor lelkesedtél érte. Tetszett, szívesen csináltad, valahogy eggyé váltál vele. Elvoltál abban a tudatban, hogy igen, ez az, végre megtaláltad, vége a keresgélésnek. Ki tudja, talán évek teltek el így, talán hónapok, talán csak hetek. Akkor még igazinak tűnt minden.

Aztán hirtelen eljött a nap, amikor kívülről láttad saját magadat, és felmerült benned a kérdés, hogy mi a szart csinálsz épp – mi ez a távoli, értelmezhetetlen tevékenység?

Persze, ilyenkor aztán végképp nem kifizetődő a kétség. Ha jó vagy valamiben, akkor nyilvánvaló, hogy azt kell csinálni. Komoly felnőttként nem illik holmi hülye gondolatokra és érzésekre hagyatkozni. Elvégre felelősséggel tartozol magadért, a családodért, az életedért. A kósza képzetek nem fognak helyetted csekkeket befizetni. Úgyhogy felkötöd a gatyát vagy a bugyit, és csinálod tovább. Robotként.

A munka öröme. | Fotó: under30ceo.com

A robotok szerencsére egészen élethűek tudnak lenni. Munkában pedig kifejezetten hasznosak, mert lélek nélkül mintha kevesebbet lehetne hibázni.

Nem szárnyal a képzelet, nem jönnek új ötletek… így a zsenialitás távol marad ugyan, de a precizitás és a letisztultság számtalan vállveregetést hozhat. Ezeket gépiesen megköszönöd a jól begyakorolt mosollyal. Ha mázlid van, te lehetsz hetedhét ország egyik legelismertebb robotja.

Kiszámítható volt a tegnap, még kiszámíthatóbb a ma. Szinte úgy működsz már, mint egy kólaautomata.

Bedobják neked a pénzt, te meg kipottyantod valahonnan belülről, amit kérnek érte cserébe. Nagyjából a kapcsolat is ugyanolyan a produktumoddal: leginkább semmilyen. Neked tökmindegy, hogy egyet kell kilökni vagy tízet: nem magadból adtál, nincs sikerélményed. A sikerélmény amúgy is csak illúzió, akkor meg minek hajszolni, ugye?

Az egész élet egy illúzió. Megmagyarázod a tükörképednek, hogy ha már szerepet kell játszani, legalább csináld jól.

És attól, hogy kiégtél, még csinálhatod piszok jól. Mert mire a lelkesedésed tüzének utolsó parazsa is kialszik, a lázadás már energiapazarló luxus. Pont annyira nincs kedved a feladatokhoz, mint ahhoz, hogy lázadj vagy tiltakozz. Akkor meg inkább a feladatokat választod, hiszen a tiltakozás nem hoz profitot. Épeszű ember amúgy sem ordibálja, hogy mondjon le a király, ha nem tud helyette senki mást.

Főleg akkor, ha ő maga a király. Aki arról ábrándozik, hogy felül a lovára, és maga mögött hagyja az untig ismert országát. Néha még a kiégett robot is efféle ábrándozáson kapja magát. Néha a kiégett robot kívülről tényleg úgy fest, mint egy király. Belesuttogja a ló fülébe, hogy a töke kivan már a palotával, inkább elmenne a fenébe. A ló pedig megrázza a fejét, mert a szabadság hiába csábító, ha itt a bőséges takarmány és a csilivili istálló.

A kérdés csak az, hogy meddig éri meg királynak – vagy akár lónak – lenni egy elidegenedett birodalomban.


Kapcsolódó:


Még több:

 

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s