Lélekrészek

Ha úgy érzed, hogy a másiknál van valami, ami nagyon is a tiéd, akkor valószínűleg nem tévedsz. Önként adtad át neki, és bármikor visszakérheted.

Nem egy exnél maradt fogkeféről, lezárult barátság után hátramaradt plüssfiguráról, vagy régi munkahelyen felejtett bögréről beszélek. Persze, ezek akár sokatmondó szimbólumok is lehetnek.

Ám szimbólumok ide vagy oda, bizony akadnak témák, amik ha felötlenek bennem, akkor néhány percig szépen elvitatkozom az ihlet forrását jelentő belső hanggal, hogy baszki, én ezt nem írom meg. A tiltakozás körülbelül annyira hatásos, mintha pisilési inger ellen küzdenék: egy darabig lehet, csak aztán mégse. A kifogásoknak vége, a szavak pedig sugárban jönnek.

Hiányzik. | Fotó: Twitter / @SoulPiece96

Így hát mély lélegzetet véve bele is vágok a közepébe. Mégpedig a lélek közepébe. Vagy a szívnek a közepébe. Nem véletlenül létezik arra vonatkozó kifejezés az összes nyelvben, hogy valakinek összetörik e kettő valamelyike.

Előfordulnak pillanatok, helyzetek és események, amik tényleg egyfajta belső hasadáshoz vezetnek.

Leszakítanak belőlünk egy darabot, mi pedig – jobb híján – nyalogatjuk a sebeinket. Hasadás akkor is történhet, ha egy adott mozzanat pozitív változást hozott az életünkbe, s emiatt boldogan intettünk búcsút valamilyen régi minőségnek, csak a megválás során észrevétlenül kiöntöttük a fürdővízzel a gyereket. (Vagy legalábbis a gyerek egy részét, ami ugyancsak kevéssé nevezhető szerencsésnek.)

Mivel mindannyian emberi kapcsolatainkból tanuljuk a legtöbbet, ezért ezek a vízválasztó pillanatok sem csendes magányban történnek. Mindig kell hozzájuk valamilyen interakció, ami lélektől lélekig hatol.

Ez a lélektől lélekig hatolás nem biztos, hogy tudatosul. Talán kényelmesebb besöpörni a tudat szőnyege alá: még a rojtokat is megigazítva végképp elhitetni magunkkal, hogy igaz sem volt. Gyermek- és felnőttkori emlékek vagy traumák sorsa egyaránt lehet hasonló.

Ami minden életkorban közös, hogy az ilyen történések jelentős energetikai kölcsönhatással járnak a résztvevők között. Úgy lehet elképzelni a dolgot, hogy az egyik fél elidegeníthetetlenül saját darabkája átvándorol a másikhoz.

Ha egyoldalú a vándorlás, akkor emitt energiahiány, amott pedig többlet lesz. Ha pedig kölcsönös, akkor nagyjából akár egyensúlyi állapot is fennmaradhat addig, amíg a kapcsolat dinamikája ezt megengedi – ha az borul vagy véget ér, nyilván szörnyen kellemetlenné válik egy ilyen összeköttetés.

Ez egyébként természetes folyamat. Az emberi lét velejárója, a lélek fejlődésének útja. Darabkák jönnek-mennek, leszakadnak, visszakerülnek. Csak hát attól még, hogy természetes, baromi nagy szívás bír lenni, ha nem tudjuk, mi történik.

Biztos veled is megesett már, hogy úgy érezted: szépen vagy csúnyán el kell venned a másiktól azt a megnevezhetetlent, amit magánál tart, pedig a tiéd. Sőt, még haragudtál is rá, hogy merészel ilyet. Nekiálltál őt gyötörni, vagy „csupán” magadat gyötörted. És amikor végre nagy nehezen sikerült kierőszakolni belőle valami földi dolgot, valami megnevezhetőt, akkor még jobban szenvedtél, mert rádöbbentél, hogy nem is az kellett.

Jó hír, hogy nem őrültél meg. Rossz hír pedig, hogy a pszichés problémák egyik gyakori oka sajnos ez, tehát adott a lehetőség a belenyekkenésre. A pszichoanalízis, a gyónás és mindenfajta segítő beszélgetés pont ilyen eseményeket és traumákat hoz a felszínre, hogy segítsen feldolgozni őket. Visszavenni vagy elengedni a szétszórt energiákat, a kisebb-nagyobb én-darabkákat.

Lélekrészt a szellemi törvények alapján nem lehet csak úgy elvenni, tehát első lépésként illik megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az adok-kapok tevőleges hozzájárulással történt. Az egyenletben nincs bűnös és áldozat: csak karmát teremtő és kiegyenlítő cselekvések vannak.

Apropó, karma: a hozzá került lélekrészeket mindenki használja. Ez a folyamat is javarészt tudattalan, de ettől még a felelőssége ugyanolyan. Nárcisztikus hajlammal rendelkezőknél mások lelkének megtörése és energiájának felhasználása akár egészen tudatos is lehet, az empatikus alkatúak pedig dalolva osztogathatják szét a saját részeiket. A fenti ítélőbíróság szerintem egyik végletet sem nézi jó szemmel, hiszen az a helyes, ha a tudatosság egyik első lépéseként egyaránt próbálunk vigyázni saját magunk és mások egész-ségére.


Még több:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s