Előző életek fogságában

Sokan már hobbiszerűen járnak „előző életes utaztatásra”, ami elvileg az önismeret csimborasszója. Szerintem viszont nem más, mint egy orbitális kapufa.

Kezdjük ott, hogy miért is jöhetett egyáltalán divatba. Hát azért, mert az elmúlt évszázadok során kialakult egyfajta tudathasadásos állapot, legalábbis a nyugati ember tudata minden eddiginél jobban eltávolodott a tudattalanjától. Régi időkben még a hit és a vallás adott szilárd választ azokra a kérdésekre, amiket most mindenféle neospiri eszközökkel próbálunk helyretenni odabent – több-kevesebb sikerrel. Az errefelé egyetemesített vallás azonban úgy szarrázsinatozta szétegyetemesítette magát, hogy az elvi viták során kiöntötte a fürdővízzel a gyereket, így meggyengült az alapvető funkciója. A lelkek pedig tömegesen támaszt keresnek.

A reinkarnáció tana valóban felbecsülhetetlen értékű válaszokat rejt, ám korántsem mindenre.

Kicsit olyan lett ez az előző életes dolog, mint a racionális megközelítésű pszichoanalízis „mindenért az anyád a hibás” típusú magyarázata. Ismerek olyan pszichológust, aki órákig tud arról beszélni, hogy mindenkit az anyja nyomorított meg – és látom rajta, hogy nem a szakma iránti rajongás vezérli, hanem a fájdalom, amiért neki nem született gyermeke. Ismerek olyan spirituális véleményvezért, aki órákig tud arról mesélni, hogy milyen volt a legutóbbi előző életes utaztatása – és látom rajta: nem a módszer iránti csodálat motiválja erre újra és újra, hanem a félelem, hogy végre két lábbal beleálljon a saját jelenébe. A két példa között lényegi különbség nincsen.

Körbe-körbe. | Fotó: robertjrgraham.com
A reinkarnáció amúgy eredetileg nem ellentétes a kereszténységgel, csak később nyilvánították eretneknek, mert kevéssé piacképes. A rá való utalások nyomokban így is megmaradtak, mert hát hogyan is születhet bűnben az ember, ha egy nulláról létrejött sejthalmaz, amit élővé lehelt a szentlélek?

A „magunkkal hozott múlt” komplexuma egyszerre kijelentett és tagadott tény, ami az említett tudathasadásszerű állapothoz vezet.

Tegyük hozzá, hogy ez nem csupán „kereszténybetegség”, hanem az összes világvallásé: az iszlám eredendően nem nőelnyomó és nem erőszakos, a hinduk jelenleg ölik egymást, mert nem tudják eldönteni, egyenek-e csirkehúst, a zsidók pedig sebzett vadként rontanak rá mindenkire, hogy megtorolják a történelmi sérelmeiket. Ja, a buddhisták jelentős része meg igazából keresztény, csak azt hiszi, hogy ha nem tagadja a reinkarnációt, akkor automatikusan páros lábbal fogják kirúgni a templomból, ezért rögvest Buddhára kell cserélnie Jézust.

De most, hogy kitört egyfajta gondolati szabadság, már nyíltan lehet dogmatörő a válaszkeresés azokra a kérdésekre, amik fel se merülnének, ha a dogma be tudná tölteni a szerepét.

Per pillanat nem tudja betölteni. Ez a vadhajtások és a tévutak miatt egyrészt rossz, másrészt viszont jó is, mert lassacskán azért utat fog nyitni a megoldás felé. A megoldás szerintem az lesz, amikor a címkék egybeolvadnak, vagyis eltűnnek, és ki lehet jelenteni, hogy a dogmák közötti feszültségnek nem fegyverrel, hanem a szellem erejével lőttek. Addig viszont még aludni kell néhányat – kinek rövidebbet, kinek hosszabbat.

Az utaztatás azért praktikus, mert gyorsan mélyre nyúl, akár egy szakavatott proktológus. A baj csak az, hogy a módszer magára hagyja az embert az információval. Felvillantja előtted, amikor éppen szent szűz voltál vagy kurva, tömeggyilkos vagy pap, gyógyító vagy mások sorsrontója. És ezzel kezdj, amit akarsz. Választ kapsz ugyan valamire, de lehet, hogy még több kérdéssel térsz vissza. Az egyetlen megkapott válasz pedig annyira felvillanyoz, hogy a többit is előző életekben kezded keresni.

Veszélyes a múltban ragadni, mert a teremtőerő a jelenben lakozik.

Itt és most tudsz tenni magadért, másokért, a világért. Ha ehhez tényleg elengedhetetlen, hogy ráláss a korábbi múltadra, akkor azt az információt meg fogod kapni. Ez történhet spontán módon – álomban, meditációban… satöbbi – vagy akár a már említett hipnózisos módszer alkalmazásával is. A sokadik utaztatás után, illetve a korábbi életek mindennapi témává válásakor viszont már elképzelhető, hogy „le kéne jönni a cuccról”.

Nem egy emberkét láttam már kiskakasként lépdelni: „csicskák, én voltam anno a Szent Akárki!”

A kicsi énnek nyilván jólesik, hogy szól róla egy néhány évszázaddal ezelőtti enciklopédiai szócikk. Ez azonban lószart se vajmi keveset tesz hozzá a mostani érdemekhez.

A múltbéli dicsőség legfeljebb egy mintára, illetve egy visszakapott készség, képesség vagy tehetség lehetőségére világít rá, amit nem a hencegés kedvéért hoztunk magunkkal, hanem azért, hogy szolgálatot teljesítsünk vele.

Így ha itt és most sikerül aktív cselekvésbe átültetni az előző életes kirándulgatást, akkor van értelme.


Kapcsolódó:


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s