Várni arra, ami a tiéd

Csomagot kaptam. Kék-fehér pöttyös papírba csomagolva, pezsgőszínű masnival a tetején. Már nagyon vártam, és örültem neki – pedig olyasmi volt benne, ami amúgy is az enyém.

Tegnap este tizenegy előtt öt perccel fel-alá járkáltam a Keleti pályaudvar parkolójában. Néztem, ahogy jönnek-mennek a kisebb-nagyobb autók, a narancssárga számmal világító buszok, a kurjongató bulizók és a fáradt utazók. Az elmúlt órákban nem engedtem, de most mardosni kezdett a kétely. Mi van, ha hiába jöttem? Mi van, ha nem kapom meg, ami az enyém? Ha sohasem látom többet? Csitt. Minden rendben lesz. Ez is csak egy vizsga, mint annyi minden az életben. Megtettem, amit lehetett. Nincs más hátra: várnom kell.

A pöttyös az igazi.

Négy és félórával korábban nyilallt belém a kétely. Az autópályán, Nyíregyházáról Budapest felé tartva telekocsival. A szokatlan késztetésnek engedve belenéztem a táskámba. Amiből tényleg hiányzott a pénztárcám. Én marha! Egy másik tatyóban felejtettem, tehát tudtam, hogy ott van a régi szobámban – tőlem másodpercről másodpercre távolodva. A pénzemmel, a bankkártyákkal, az irataimmal.

Egyetlen garas és igazolható személyazonosság nélkül dőltem hátra, majd mély lélegzetet véve pislogtam hármat.

Az a gyönyörű aranyszínű izraeli buksza, jaj!

Nyilván eszembe jutott, hogy a mikrobusz hátsó ülésén felvisítok: most azonnal a pénztárcámat akarom! Utána pedig egy bivalybasznádi lehajtónál kikecmeregve a mai földi létezés egyik legszükségesebb tárgyán kívül még saját magamat is rossz helyre rakom. Gyorsan lenyugtattam magam, hogy a pénztárcám tökéletes helyen van otthon, én meg mindjárt itthon, és biztos van rá mód, hogy nemsokára találkozzunk.

A kétely nyilallásától számítva eddig bő négy másodperc telt el. Az ötödikben megszületett A Terv. Íziben kerestem egy másik telekocsis fuvart ugyanabban az irányban, amelyiknél bejelölte a sofőr, hogy csomagszállítást is vállal.

És felhívtam a szüleimet, hogy bocsi, de ez van, ergo születésnapra szánt ajándék-süteménynek álcázva át kellene nyújtani egy külföldi rendszámos idegennek a pénztárcámat este kilenckor egy áruház parkolójában. Benne ugyebár pénzzel, bankkártyákkal, iratokkal.

„És azt hogy fizeted ki, aki most visz?” – kérdezte bölcsen anya. Ez majdnem akkora dilemmát jelentett, mint hogy a kiszállási pontról hogyan jutok haza. Egy telefonról intézett átutalás és a táskám alján talált egyetlen békávéjegy szerencsére megmentett, amiből látszott, hogy az alkalmi balfaszoknak is kijár némi égi védelem.

Nagyon reméltem, hogy a védelem még kitart egy darabig. A szüleim vérnyomására meg a pénztárcámra is. Így kerültem este tizenegy előtt a Keletihez.

A saját ingóságaimra vártam, egészen pontosan nyolc perc negyven másodpercet.

A leírásnak megfelelő autó megjelent, kipattant belőle a srác, és lelkiismeretesen közölte, hogy van a műszerfal alatt egy hűtője, és abba rakta a becses sütit. Anya a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá – hát vigyázott is. Én pedig mosolyogva megköszöntem az ajándékot, amiért minden közreműködőnek elképesztően hálás vagyok.


Még több:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s