Tényleg azt teremtesz, amit akarsz?

Ma már komplett üzletág épül arra, hogy elhitesse veled: azt teremtgethetsz bele a vakvilágba, amire csak kedved szottyan. Az apró betűs részről kevesen szólnak.

Az ember teremtő képességének meglétéről nincs vita. A tudomány földhöz ragadtnak bélyegzett része is kimondja, hogy a megfigyelés ténye befolyásolja a megfigyelés tárgyát, így természet vizsgálója már a puszta vizsgálódással beleszól a dolgokba. Az újhullámos spiritualitás pedig arra bátorít, hogy szólj is bele minél jobban, vedd kezedbe a sorsodat, és manifesztálj orrba-szájba mindent, amire gusztusod támad. Pedig nem mindegy, hogy élsz vagy visszaélsz a társteremtői minőséggel, amit eredendően megkapsz.

Nem egy magányos meló. | Fotó: downtownandaround.com

A társteremtői minőség neve is mutatja, hogy nem vagy egyedül. Nem te tojtad a spanyolviaszt. Lehetnek fantasztikus felismeréseid, a világot előrevivő gondolataid és tetteid – de azok nem belőled erednek, csupán átáramlanak rajtad. Ezt elsőre nehéz elfogadni.

A „kicsi én” a saját jogán akar naggyá lenni, viszont éppen akkor lesz hatalmas és korlátlan, ha alapvetésként elfogadja, hogy nem egyedül van. Amikor beleolvad a nála sokkal nagyobba.

A sokkal nagyobb akarat egy darabig engedi ezt a fajta öncélú spiritualitást, amikor az ember csak kérni jár a templomba, vagy elzarándokol a hatékony önsorsjavítást ígérő tanfolyamokra – mindezt azért, hogy meglegyen a saját akarata. „Legyen meg az Én akaratom!” A csöppnyi, édes és pazarul karcos humorú ego így csapkodja az asztalt. „Legyen meg a Te akaratod!” – mondja később, a csöppnyi ego ráncba szedése után egy mélyebb belső hang.

De ki az a Te? És miért nem hagyja, hogy mindenki hófehér jaguárt meg ikerláng-szerelmet teremtsen magának?

Miért kell az embernek szükségszerűen eljutni arra a pontra, amikor szembesül tulajdon kicsinységével és korlátaival, hogy ez a felismerés porig rombolja, majd legyen esélye főnixmadárként újjászületni, ha szabad akaratából hajlandó eggyé válni a felsőbb akarattal?

Ezekre a kérdésekre nem muszáj kimondani a választ. Elég lélek-mélységig átérezni. S elfogadni, hogy az egyénileg kijelölt ösvénytől eltérő utat csak saját felelősségre lehet választani. Vagy még úgy sem, mert jönnek az akadályok, a korlátok, a vészjelzések. Az agyból és egóból megálmodott élet kiüresedése. Az eltévedt bárány hazaterelése. A semmihez sem hasonlítható ráeszmélés, hogy nem baj, ha nem csillog, ami van, de az a tiéd legyen.

Aztán persze kitisztul a kép, hogy ami tényleg a tiéd, az a mindennél jobban tud csillogni. Eddig is csillogott, csak nem láttad valamiért. Eltakarta a káprázat, hogy mit kell foggal-körömmel megteremtened, máskülönben kispályás leszel. Miközben pont az a kispálya, amikor kényszertől hajtva, egyedül küszködve felszínes illúziók árnyképét teremted körbe-körbe – ahelyett, hogy mernéd azt az utat élni és álmodni, ami neked rendeltetett.


Kapcsolódó:


Még több:

 

1 Comment

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s