A mentazöld leggings kalandjai Portugáliában

Legenda lett a csodanaci: négy nap alatt megjárta Portót, Fátimát, és még az Atlanti-óceánt is. Pedig az utolsó pillanatban kéredzkedett be a bőröndnyi nyári ruha közé – mint vésztartalék.

Mindenki riogatott, hogy meg fogok sülni, mert lángol az egész Ibériai-félsziget, néhol szó szerint. Az időjárás-előrejelzés is azt mondta, hogy harminc fok és szüntelen napsütés. Ehhez képest a budapesti nyarat hátrahagyva három és fél órával később egy elképesztően vastag, szürke felhőréteg alatt sikerült landolni.

Szemerkélő esőben vacogva szálltam le a gépről, és röhögve megállapítottam, hogy a pilóta valószínűleg elnézte az országot, vagy ilyesmi.

Egyébként úgy kerültem Portugáliába, hogy Niki barátnőm egy májusi estén megemlítette, hogy mindig is szeretett volna elmenni oda. Én pedig a tempty névből adódó kísértő szerepet magamra vállalva rögvest előálltam egy kalkulációval, amire lelkesen rábólintott, így tíz percen belül megvolt a repjegy meg az Airbnb-s szállásfoglalásunk. Szóval ott vonszoltuk a bőröndöt az aszfalton, és a kiírásokat látva megnyugodtam, hogy valóban a jó helyen landoltunk.

De még mennyire jó helyen! A belvárostól tízpercnyi sétára lévő takaros kis szobánkban teljes körű tájékoztatást kaptunk a vendéglátónktól. Bevallom, engem pillanatnyilag bármelyik nevezetességnél jobban érdekelt, hogy melyik a kedvenc étterme. Odavéste nekünk a feliratokkal kiegészített térképre. Magamra öltöttem hát az öt kilónyi ruha közül az egyetlen időjárásnak megfelelő öltözékemet: a szürke mintás pólót, a bőrdzsekit és a mentazöld leggingset, és nekivágtunk az estének.

Portugália semmire sem hasonlít, amit eddig láttam. Spanyolországra sem. Mások az épületek, mások a színek, mások az emberek. A mediterrán hangulatba belevegyül egy különleges feeling, aminek nem tudok nevet adni, hiába szeretnék. Azért egy képpel megpróbálom érzékeltetni…

Ez a fotó másnap este, a felhőzet felszakadozása után készült. Addigra túlvoltunk az első vacsorán, ami alapjáraton is nagyon finom volt – nekem almára karamellizált kecskesajt, utána fekete spagetti garnélával –, azután meg pláne, hogy kikértünk hozzá egy olyan limonádét, amilyet a szomszéd asztalnál láttunk. Gyümölcsök úsztak a hatalmas kancsóban, nagyon gusztának látszott. Belekortyolva viszont kiderült, hogy ez egy egész nyolctized liter sangria, ami után egyikünket sem zavarta, milyen idő van; továbbá esküszöm, hogy a gyakori pisilések alkalmával érteni kezdtem az étterem vécéjének falára ragasztott portugál újságkivágásokat. Az anyanyelvi szintig nem jutottam el, mert ahhoz túl csekély volt a cucc alkoholtartalma.

A szerdából így szerencsére nem lett másnap. Ébredés után elindultunk a belvároson át lefelé a folyóhoz. Szó szerint lefelé, mert Portóban sík terep nincs. És ahonnan lementünk, oda előbb-utóbb fel is kellett menni. Ez a város olyan feneket csinál, hogy népviselet lehetne a mentazöld leggings, ami hű társam maradt a továbbra is szeszélyes tavaszi időjárás révén. Egyikünk se bánta a kánikula hiányát, mert szeretünk sétálni.

Rácsodálkoztunk a macskaköves utcákra, a kék mozaikkal kirakott épületekre, a templomok végeláthatatlan sorára, a kizárólag monokróm árnyalatban előforduló macskákra, a város két felét összekötő „emeletes” hidakra, és az utcai harmonikás pénzgyűjtő csivavájára.

Én a magam részéről a francesinha nevű helyi ételspecialitásra is rácsodálkoztam, ami tulajdonképpen nem más, mint hús hússal. Ahogy vágtam, hol egy darab kolbász pottyant bele a sertésszeletről a paradicsomszószba, hol egy csík sonka.

Ebédidőben kisütött a nap, tehát dörzsölt módon rágugliztunk a „secret beach Porto” kifejezésre, s ráakadtunk Miramarra. Óceánpart, kis fehér kápolnával. Már a vonatról is látni lehetett a végtelen kékséget, és bevallom, hogy könnyesre csicskultam tőle.

A tenger is varázslatos, de az óceán egy másik dimenzió.

Eleinte azt hittem, csak a tudatom csinálja, mert belegondoltam, hogy ha én most integetek a partról, akkor a Szabadság-szobor integet vissza New Yorkból. Ám miután átvedlettem bikinibe, és közelebbről is megnéztem a nagy vizet, rá kellett jönnöm: tényleg másmilyen. Más az élővilága, az illata, a színe. Máshogy hullámzik, másképpen üdvözli a vendéget. Érdekes növény simogatta a lábamat, csíkos halacska úszott a kezemhez. Kicsit beljebb pedig szikla várt, amire kényelmesen ráülve elmeditálgattam az életen, miközben körberagyogott a késő délutáni nap fénye. Hamburgert vacsoráztunk, aztán figyeltük, hogy nyeli el a napkorongot a víz alkotta horizont. Lehűlt az idő, a mentazöld leggings megint előkerült. Visszafelé csendben ültünk a vonaton, és csukott szemmel vigyorogtunk.

Csütörtökön megint a nyakunkba vettük a várost. Újabb macskakövek, tornyok, mozaikablakok. Valami különös véletlen folytán az egyik nagy templom csak a miénk volt.

Mellékutcákba tévedtünk, ahol zöld arcmaszkban állt egy néni az erkélyen, gyerekek bicikliztek, szomszédok cseverésztek, a házak között színes papírfüzérek lengedeztek, portugál zászló lógott a szárítókötélen, és a semmiből felbukkant egy hófehér perzsa cica, hogy a lábamhoz dörgölőzzön, de a fényképezés ötletétől rögtön megsértődött.

Amikor pedig édességet kívántunk, egy Nutellandia nevű botránycukrászda termett előttünk. Délután viszont árnyékra vetődtünk: csini nyári ruhába bújva egy másik partszakasz felé vettük az irányt, ami „secret beach” helyett inkább elhagyott gyártelepre emlékeztetett, s olyan gyorsan jöttek a felhők, hogy oda sem értünk a vízhez, mert ismét lehűlt az idő, és szakadni kezdett az eső. Sebaj, visszafelé menet kinéztünk a TripAdvisoron egy jó kis tapasozót, ahol gyertyafény mellett saját készítésű bort, sajtot, sonkát és kenyeret szolgáltak fel. Ezúton küldök áldást – és egy vagon francesinhát – annak, aki ezt az EU-s ingyen roamingot kitalálta, mert elképesztő megtartottság-érzetet ad.

Apropó, megtartottság-érzet: Nikitől az indulásunk előtt nem sokkal megkérdezte valaki, hogy Fátimába is elmegyünk-e. Innen jött az ötlet, hogy hát persze, elvégre mindketten igent mondunk a szép szakrális helyekre. Lehet benne hinni vagy nem hinni, hogy ott mi történt. De képtelenség nem érezni, hogy tényleg történhetett – és történik – valami.

Olyan a város légköre, hogy még egy vérmaterialista is felkiált tőle, hogy „jaj, istenem!”

Pénteken jártunk ott, pont a jelenések százéves évfordulója előtt, a reggel gondosan ellenőrzött időjárás-előrejelzés miatt naptejjel és kalappal felszerelkezve. Az időjárás azonban nem ellenőrizte a saját előrejelzését, mert a megszokott húsz fok és szemerkélő eső kombó fogadott, aminek következtében át kellett öltöznöm a buszállomás vécéjében. Természetesen a mentazöld leggingsbe, ami igazán passzolt a pergő nyelvű portugál szentmiséhez. A Szűzanya tíz euróért négyfogásos ebédet szabadított ránk, amihez két és fél deci bor is járt. Rám fért, mert még előtte a templomban súgott nekem valamit, amire az iránymutatás tiszteletteljes megköszönése helyett kis híján felmordultam, hogy „ne már, baszki!” Hát igen: ha kérdez az ember, a választ is el kell bírni.

Azt nem kérdeztem meg tőle, mit szól ehhez az elektromos gyertyás szörnyűséghez, hogy a hívők bedobják az eurócentet, s az üvegfal mögött kigyullad egy apró izzó – érintés és tűz nélkül, személytelenül, hidegen. Biztos van neki elég dolga azzal, hogy ennél komolyabb dilemmákra válaszolgat.

Szombaton, az utolsó portugál napunkon nekünk az volt a dilemma, hogy megvegyük a metrójegyet, mert éppen szerelték az automatát, aminek a kijelzőjén hamarosan megjelent a Windows 2000 indítóképernyője. Le is fotóztam, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most így 2017-ben tényleg komoly-e, vagy a tegnapiak nyomán csak valamiféle perverz kocka jelenésem van. A rendszer végül betöltődött, mi pedig egy közös reggeli után elhatároztuk, hogy estig különválunk.

Niki még sohasem mászkált egyedül külföldön, és szerette volna kipróbálni, hogy milyen. Nekem pedig egy kis gyalogtúrához szottyant kedvem, ami neki kínlasztás lett volna, így ezt a döntést is tökéletes összhangban hoztuk meg. A tervezett tizenhat kilométerből végül huszonhat lett. A folyó mentén végighaladva megnéztem, ahogy a két kis világítótoronnyal szegélyezett hullámtörő-szoroson át beleolvad az óceánba.

Aztán kisétáltam egy hosszú móló végére, és leültem a horgászok közé.

Az egyiknek Adele szólt recsegve a farzsebéből, így arról a dalról már mindig az a lúdbőrözős érzés fog eszembe jutni, amikor a fejmagasságig felloccsanó habokat nézve tudatosult bennem: a boldogság nem a kapáson múlik.

Onnan feltápászkodva átmentem a strandra, ahol a mentazöld leggings szárát feltűrve megálltam a homokban, és nem mentem be a vízbe, mert megvártam, hogy ő jöjjön oda hozzám. (Pardon, itt az Ő alighanem nagybetű.) Utána megéheztem, mire szembejött egy Pizza Hut közvetlenül a parton. Garnélás-kecskesajtos-koktélparadicsomosat kértem vastag tésztával, ami nagyon finom volt, csak sajnos pontosan tizenvalahány centi, így pár órával később kellett egy normális. Nem baj, így legalább nem volt tele a hasam, amikor a felhők mögül megint előbukkant a napocska, hogy pirosra süsse az arcomat, amíg az óceánparti kézművespiacon szitakötős nyakláncot és parafából készült kistáskát vásároltam.

Mindkettőnk napteje a csomagmegőrzőben hagyott bőröndben maradt, így a megbeszélt helyre visszagyalogolva egy nálam is pirosabbra sült Nikit találtam, aki azzal töltötte a napot, hogy visszament Miramarba. A reptér felé vezető metróúton jóleső fáradtsággal ráültem a nyári ruhákkal telepakolt nagy piros bőröndömre a sokat látott mentazöld leggingsben, és nyugtáztam, hogy még mindig a felülírt tervek sikerülnek a legtökéletesebben.


További utazós posztok itt!


Még több:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s