Jólmegmondás helyett csend

Az élet megtanított rá, hogy nem kell mindig megmondanom a magamét. Mert vannak helyzetek, amikor nem éri meg az energiabefektetés.

Megmondásban bajnok vagyok. Bárkinek, bárhol, bármikor. Szégyentelenül, nyíltan, szívből. Olyan szavakkal, ahogy éppen kijön. Nagyon-nagyon sokáig szükségét éreztem, hogy mindenkinek megmondjak mindent. Így tettem pontot az összes nézeteltérés végére. Néha jólesett, néha nem. De féltem, hogy bennem marad a feszültség, ha nem zúdítom rá a másikra keresetlen szavak kíséretében. Ráadásul kellett az egómnak, hogy bizonygassam az igazamat.

Beszédes hallgatás. | Fotó: Streamline

Nincs ezzel semmi baj. Utólag semmit sem csinálnék másképp – ám azt igen, ami a jelenemben és a jövőmben van. Mert már sokkal kevésbé fontos, ki mit gondol az igazamról. Nem kamaszos pökhendiség miatt vált kevésbé fontossá; nem úgy, hogy le van szarva a világ. Hanem azért, mert mindenkinek szíve joga úgy vélekedni, ahogy akar. Akármiről. Akár rólam.

Nekem nem az a dolgom, hogy mások előtt tisztázzam magamat, hanem az, hogy a saját bölcsebbik felem előtt tiszta maradjak.

Ha ez megvan, minek magyarázkodjak? Ha pedig nincs meg, akkor nem sokat tud segíteni egy másik ember visszaigazolása. Persze, az első pillanatban ettől még ugyanúgy lejátszódik a fejemben a jólmegmondós jelenet. Csak aztán mérlegelek. Először is azt, hogy valóban úgy érezném-e magamat közben, mint aki éppen egy nagy tehertől szabadul meg. Utána azt, hogy másnap reggel miként nézne rám a tükörképem. Végül pedig azt, hogy elérhetek-e ezzel bármilyen változást a címzettben. Ha bármelyikre is nemleges a válasz, rögtön alábbhagy a jólmegmondási késztetésem.

A gyakorlatban úgy fest a dolog, hogy például egy „baszki” kategóriás e-mailre – amit egy évvel ezelőtt még kioktató litániával jutalmaztam volna –, csak felvonom a szemöldökömet, és egy laza mozdulattal visszarakom a telefont oda, ahonnan elővettem.

Úgysem tehetek senkit készakarva jobbá, belátóbbá, intelligensebbé. Sőt: nem is kötelező az én mércém szerint jónak, belátónak és intelligensnek lenni.

A lelkek a saját útjukat járják, a maguk megtapasztalási fázisaival. Úgyis a saját megtapasztalásuk lehet a fejlődésük kulcsa, nem pedig az, amikor valaki jól megmondja.

De ettől még nyilván kivált valamit az a fajta impulzus, ami régebben azonnali jólmegmondási kényszert okozott. Egy ilyen szituáció mindig fordulópont. Megváltoztatja a kapcsolódás minőségét – talán kicsit, talán nagyon. És ahhoz, hogy egy kapcsolódás minősége megváltozzon, nem kell feltétlenül drámai jelenet vagy nyílt konfliktus. Elég, ha az egyik félben eldől valami. Elég, ha például csendben eldöntöm, hogy elfogadom a másikat a „baszki” kategóriájával együtt, vagy kivonom az energiámat a helyzetből.


Kapcsolódó:


Még több:

 

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s