Fejben lejátszott konfliktusok

Ha Tompika azt fogja csinálni, hogy izé, akkor majd jól beolvasok neki. Ugyan még nem csinált semmit, de azért menjen a francba szegény!

Adott a vicc, hogy a nyuszikának fűnyíróra lenne a szüksége, ezért elhatározza: elmegy a medvéhez, hogy kölcsönkérje tőle. Út közben eltöpreng rajta, hogy a medve vajon odaadja-e majd neki, és felspannolja magát, hogy biztos nem, mert talán egy szemét. Így amikor a medve gyanútlanul ajtót nyit, a nyuszika szépen kérés helyett rögtön nekiáll, hogy „baszd meg a fűnyíródat”.

Szétkaplak! | Fotó: Wonder Woman

Én ezen a viccen nem nevettem, mert néhány évvel ezelőtt a saját magam karikatúráját véltem felfedezni a nyuszika szerepében.

Addig úgy érzékeltem csupán, hogy minden eshetőségre nagyon alaposan fel vagyok készülve. Ez a lehetséges forgatókönyvek végjátszását jelentette fejben: ha Tompika balra lép, akkor én jobbra, ha pedig elállja az utamat, akkor kénytelen leszek elgáncsolni, satöbbi.

A baj csak az, hogy Tompika esetleges negatív megnyilvánulásainak latolgatása máris súlyos ellenérzést keltett bennem Tompika iránt.

Pedig neki még esélye sem volt megnyilvánulni az adott helyzetben, így mindenféle kombinálás csakis a saját agyszüleményem lehetett. És néha eleve a legrosszabbra felkészülve szólítottam meg, az akcióból tehát reakció lett – még ha nem is pont úgy, mint a nyuszika esetében, de azért kísértetiesen hasonlóképpen.

A helyzet megoldásához három dolog kellett.

Az első, hogy fülön csípjem magamnál ezt a gondolati mintát. A bepörgést a semmin. Az elméleti tusát. Hogy képes vagyok azon bosszankodni, mi várhat rám egy mással közös út végén, amikor még el sem tudtunk indulni.

A második, hogy ne akarjak látatlanban szavakat adni a másik ember szájába. Ne akarjak neki olyan tetteket tulajdonítani, amiket csak a képzeletemben láttam tőle, és ne bánjak úgy vele, mintha ez valóság lenne.

A harmadik pedig, hogy megbocsássam magamnak az addigi eseteket. Az összeset, amikor kapásból agresszív nyuszika voltam, a medve meg csak értetlenül nézett. Némelyiknél még így utólag visszagondolva is fogom a fejemet, de elfogadom, hogy ezek mind szükségesek voltak a felismeréshez és a fejlődéshez.

Ma már igyekszem tiszta lappal nyitni a párbeszédeket. Vagy ha nem is tisztával, legalább nem olyannal, amit a másik megkérdezése nélkül firkáltam össze.

Rájöttem: ha nem döntöm el előre az elmémmel, hogy mit fogok hallani és tapasztalni, akkor sokkal nagyobb eséllyel sejtem meg a szívemmel. Ha például érzem, hogy a medve nem akarja majd egykönnyen kölcsönadni a fűnyírót, akkor támadóállásba helyezkedés helyett asszertív módon közelítek felé, és nem háborodom fel, amennyiben így sem járok sikerrel.

Amikor mégis elragad a kombinálás heve, és azon kapom magam, hogy haragudni kezdek a másikra azért, amit szerintem potenciálisan elkövethet, csak elképzelem, amint nulláról indítva közlöm vele: „baszd meg a fűnyíródat, ember!”

Huss, már nyoma sincs a feszültségnek.


Még több:

1 Comment

  1. Nekem ez segít, mert ugyan számítok a rosszra, de remélem a jót. Mivel nem tudok rugalmas lenni, nem tudok rögtönözni, nekem létszükséglet készülni…Az a baj, hogy persze mindenre nem lehet számítani. De ha már egy embert “megtanultam”, akkor ritka, hogy meg tudjon lepni. Érdekes tapasztalatom, hogy minél rosszabbra készülök, (pl. ismeretlennel szemben), annál kevesebb probléma lesz a valóságban. Viszont nálam nem jön létre az, hogy észrevegye az illető a gyanakvást. Erre figyelek. :)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s