Ki nem mondott szavak

Szeretlek, büszke vagyok rád, hiányzol, féltelek, megbántottál  csupa olyan kifejezés, amit pont akkor nem mondtam ki, amikor kapcsolatot tudtam volna vele gyógyítani.

Sok-sok évet éltem úgy le, hogy a felsoroltak közül nem jött ki a számon egyik sem. Hiszen erős voltam, független és sebezhetetlen. Ezek pedig érzéseket tükröznek. Érzéseket, amik gyengévé és sérülékennyé tesznek.

Úgyhogy inkább mindet magamban tartottam. Sőt, olyan mélyre ástam őket, hogy ilyen konkrét formában még csak meg sem fogalmazódtak bennem. Csak annyit tudtam, hogy belül feszít valami. Kikívánkozik, mert egyébként nem sorsa elásva lenni.

De akkor így volt rendjén. Most sem tudom elképzelni, hogy az akkori énemmel ilyet mondtam vagy írtam volna bárkinek is. Persze, nem volt ez mindig így.

Gyerekként az ember még átengedi magán az ilyesmit, és csak később tanulja meg rejtegetni.

Mert a suliban már jön az, hogy anyát ciki mások előtt ölelgetni. Ha a többiek bántanak, akkor azt faarccal kell tűrni. A fiúknak még rázósabb a terep, mert nekik kutyakötelességük, hogy kemények legyenek. A lányok viszont valami furcsa összefüggés folytán egymással még durvábbak, így egymást kényszerítik fegyverbe. Vagy legalábbis páncélba, ami aztán belső háborút szíthat.

Beragasztva. | Fotó: VDante @ DeviantArt

Nálam ez kamaszkoromra úgy festett, hogy ha valaki fájdalmat okozott nekem, akkor simán ráordítottam: „baszd meg a kurva nénikédet!” Ami még a jobbik eset a teljes elfojtáshoz képest. És sokkal, de sokkal rosszabb annál, mintha halkan, ám határozottan kijelentettem volna: „megbántottál”.

Pedig próbáltam elhitetni magammal, hogy az előbbi reakció vagyok én. Hogy az igazán az enyém. Egy darabig sikerült is. Csak egy idő után már szinte kívülről láttam magamat, amikor ilyet mondtam vagy írtam. És ettől még idegesebb lettem, mert már nem csak a másik ember viselkedése zavart. Hanem a sajátom is, ráadásul az még jobban.

Elvégre a másikon sohasem csiszolhatok direkt – ha önkéntelenül csiszolódik mellettem, az szuper, de erőltetni nem lehet! –, magamon viszont igen. Magamat pedig akkor tudom egyensúlyban tartani, ha önazonosak a reakcióim.

Éppen ezért egy-egy éles helyzetben le kellett ásnom a lelkem mélyére, s feltenni a kérdést, hogy na, most erre mit kéne mondani.

Ami szörnyen bonyolult tud lenni, ha az a beidegződés, hogy verbális pitbullként letépjem a másik fejét. Igen ám, de azzal valóban megkönnyebbülnék? Ha tényleg, akkor megengedem magamnak, hogy letépjem.

Kilencvenöt százalékban azonban nem, akkor pedig azt muszáj megengedni magamnak, hogy bölcs távolságtartással hallgassak, vagy őszinte higgadtsággal elmondjam, amit gondolok és érzek. Eleinte szörnyen nehéz volt, de már így a könnyebb.


Még több:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s