Észre nem vett lényeg

Nem az a lényeg, amit nagydobra verve hirdetnek. Hanem az, ami mellett simán elsétálsz, ha nem vagy résen.

A társadalom nagyon szépen előírja, mi az, amit fontosnak kell érezned. Ezek nem feltétlenül „rosszabb” vagy „alacsonyabb rendű” dolgok. Sőt, biztos akad köztük olyan, ami pont beleillik az értékrendedbe. Csak figyelj rá, hogy mindig tegyél fel magadnak kérdéseket. Mert ha nem így csinálod, akkor vakon fogsz menetelni, aminek általában vagy taknyolás a vége, vagy pedig az, hogy olyan célnál kötsz ki, ahol azt se tudod, mit keresel.

Délibábokat hajszolva pont a lényeg mellett rohansz el.

Nem mintha nekem ne lennének délibábjaim. Nem mintha én lennék az, aki minden pillanatban képes rácsodálkozni az esőcseppek formájára. De azért igyekszem – legalábbis szeretném elhinni magamról, hogy igyekszem. Arra viszont mégsem volt elég az igyekezetem, hogy a Pilisben kirándulva észrevegyem a lenti képet. A két fa alkotta kaput az ösvénytől pár méternyire. Tökre elbambulva ballagtam el mellette. Úgy kellett rám szólni, hogy méltóztassak már arra fordítani a fejemet.

Csodakapu.

Legalább szóltak. Ez a jobbik eset. Amikor egy másik ember vagy egy belső hang jelez. Csak hát nem mindig részesülünk ebben a luxusban, így előfordulhat, hogy percenként hagyjuk figyelmen kívül a csodákat. És amiről nem tudunk, az elvileg ugye nem fáj.

A csodák hiánya viszont igenis tud fájni.

Számon kérjük minden élőn, holton és egyéb entitáson, hogy miért ilyen sivár a sorsunk. Rohanunk előre, hogy minden szebb legyen és jobb.

Néha tényleg rohanni kell. Néha elkerülhetetlen a töretlen koncentráció, ami nem teszi lehetővé, hogy ide-oda nézegess. De ha csak egy százaléknyi szabad kapacitásod van arra, hogy használd a szemedet, és a beavató erejű hétköznapi csodákat észrevedd, hát tedd meg! Jól fog esni, mert a spontán rádöbbenés-élmény sokkal tartalmasabb, mint amikor olyasmiket nézegetsz, amiket a külső elvárások szerint illene értékesnek érezned.

Hány olyan dolog van az életedben, ami a külvilág előtt menő, miközben fabatkát sem ér a lelkednek?

Hányszor futkosol „se lát, se hall” üzemmódban, hogy a nap végén ordíts belül az ürességtől, mert ma se sikerült látni vagy hallani semmi igazán fontosat?

Hányszor fogalmazódik meg benned a papíron lényeges dolgok véghezvitelekor, hogy „basszus, hát ezt meg mi a francért csinálom”?

Ha ez gyakran előfordul, és már tudod, hogy valami nem klappol, akkor nem az a megoldás, hogy padlógázzal elszelelj a többség által kijelölt ösvényen. Hanem az, hogy tudatosan engedélyezd magadnak az apró csodák élvezetét, különben a nagyobbak sem találnak meg. Érdemes megengedni, mert minden csoda egy kapu. A kaput pedig neked kell felfedezni, és neked kell rajta átlépni. Sohasem tolják az arcodba, és nem tuszkolnak át rajta.

Az igazi csodát nem verik nagydobra. Ha megtennék, elveszne a csoda-mivoltja. Hiszen azok is eszeveszetten rohanni kezdenének utána, akik még nem jutottak el odáig, hogy lényeget lássanak. Ez tehát egy paradox felhígulási folyamat.

Mire egy dolog egyetemesen lényegessé válik, már el is veszíti a lényegét.

Más értékek után kell kutatni. Amik egy félreeső zugban álldogálnak szerényen – és hagyják, hogy a lényegtelenek fürödjenek inkább a reflektorfényben.


Még több:

 

1 Comment

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s