Kerülőúton járni

Kerülőúton járni tökéletes alibit jelent arra, hogy miért nem egyenesen a célod felé haladsz. És a vége mindig ugyanaz.

Az egyik legdivatosabb ezo-pszicho-önfejlesztő spiri duma, hogy járd a saját utadat. Amit szerencsére nem tudsz nem teljesíteni, hiszen valaki másnak az útját járni képtelenség. Még ha nem is érzed, de az út, amin haladsz, valójában a tiédnek a része.

Mint ahogy a kerülőút is, csak arról nem trendi beszélni. Vagy legalábbis úgy már elfogadottnak számít, ha egyfajta bűnös és ostoba múltbéli dologként adod elő abból az időszakból, amikor még nem nőtt be a fejed lágya, s elnéző mosollyal adózol az akkori szegény kis önmagadnak.

Shit happens. | Fotó: Thomas, a gőzmozdony

Pedig bárkinek alakulhat úgy a sorsa, hogy egyszer csak lefordul az autópályáról, és ráhajt valami kis hepehupás földútra, miközben végig „mi a francot keresek én itt?” feelingje van. Ez nem egyfajta „tudatosság előtti” állapot következménye, és nem is feltétlenül hülyeség.

Talán tényleg akadály torlaszolja el az autópályát, ahol százharminccal tudnál hajtani. Talán csak odaképzeled a barikádot – nem számít.

Az számít, hogy nem ott haladsz, ahol a szíved mélyén szeretnél, és alig várod, hogy rátalálj az önazonos útra, a barátságosan elsuhanó fák közé.

Szóval tudatossági szinttől függetlenül bárki odakeveredhet a susnyásba. Nem ciki.

Nem kell azt hazudni sem saját magadnak, sem pedig másoknak a puszta közepén, hogy jaj, hát ez New York, nem pedig Kukutyin.

Mert az a bizonyos Tökéletes Rendezőelv akkor is működik, tehát a kerülőút kizárólag az igazinak a részként tud létezni. Az is odavisz végül, ahol lenned kell. Csak kevésbé kellemes, mert közben végig lándzsaként szurkálja a seggedet a tudat, hogy valami nem stimmel.

A kerülőutat megtestesítheti bármi: egy helyzet, egy állapot, egy munka, egy emberi kapcsolat. Valós idejű, itt és most élményt nyújt közben az érzet, hogy húha, lenne mit javítani az irányon és a sebességen.

A tudatossági szintedet nem feltétlenül a kerülőúton levés ténye határozza meg, hanem az, hogy ezt miként éled meg.

Vakon vergődve, lecsúszva és szenvedve, vagy pedig egyfajta higgadt szemlélődéssel, hogy hát igen, ez így most gáz, elő a térképpel.

Hatalmas tévhit, hogy a boldog ember nem téved kerülőútra. Akkora, hogy meg merem kockáztatni: nincs is, aki minden tekintetben nyílegyenes pályán mozogna. Olyanból viszont bőven akad, aki szeretné elhinni – vagy elhitetni – magáról, hogy nyílegyenes az útja. Ezzel sincs semmi baj. Bájos paradoxon, hogy az effajta sors-fel-nem-vállalás az egyik leggyakoribb kerülőút maga.

A kerülőutat már csak azért sem érdemes szégyellni vagy letagadni, mert segít felismerni azt, amelyikről letértél, és amelyikre szeretnél visszatalálni.

A kerülőút tehát végső soron egy ajándék: magadtól magadnak, hogy még jobban megtanuld, mi számodra az igazi érték.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s