Még mindig nem hiszem el, mi minden történt velem Izraelben

Kedd reggel hat. A Budapest–Tel-Aviv járaton egy hamisítatlan zsidó srác mellé huppanok le, aki Arielként mutatkozik be. „Biztos sokan mondták már, hogy szép vagy, de Tupilához szerintem még senki se hasonlított!” – hadarja angolul.

Álmos és értetlen képem láttán az orrom alá dugja a telefonját. A kijelzőn Törpilla vigyorog. A kis habfiú ezután konkrétan rákérdez, hogy lehet-e a Hókuszpókom. A három és félórás repülőút végén megint felém nyújtja a szörnyen héber mobilját, ám ezúttal azért, hogy értesítsem a rám várókat: a hármas helyett az egyes terminálra érkeztem, majd kikísér hozzájuk, mintha igent mondtam volna a korábbi kérdésére. Az útlevél-ellenőrzésnél elakadunk egy kicsit, mert a pult másik oldalán nem arat osztatlan sikert az enyémben díszelgő iraki pecsét, de miután Ariel készségesen elmagyarázza az úriembernek, hogy Törpilla nem terrorista, megkapom az izraeli tartózkodási engedélyt.

A fotocellás ajtón kilépve látom, hogy egy mosolygós kipás óriási transzparenst tart a magasba a nevemmel. Szerencsére nem a Törpillával, hanem a rendessel.

Körülötte három derűs hölgy, akik egyszerre akarnak megölelgetni, amikor melléjük érek. Az üdvözlőbrigád tagjai: Sonia és Shmuel, az L’Chaim Jerusalem program szervezői, utóbbinak a felesége, illetve Lillach, az engem vendégül látó család tizenkilenc éves lánya. Az egy szál hátizsák mellé, amivel érkeztem, kapok egy másikat: benne a főváros újraegyesítésének ötvenedik évfordulóját ünneplő események részletes leírásával, egy előre feltöltött tömegközlekedési kártyával, meg ki tudja még, mivel, mert nincs idő nézegetni, magával ragad a több szálon folyó beszélgetés. Etetnek-itatnak, aztán elvisznek kocsival Modiinba, hogy lepakoljak a szobámban, aztán Jeruzsálem következik, ahol Shmuel spontán idegenvezetést tart.

„Kilenc gyermekem van, a feliratot az egyik lányom csinálta!” – jegyzi meg büszkén két történelmi ismertető között.

Még fel sem ocsúdok a Nyugat-Európát kenterbe verő jeruzsálemi villamos látványából, amikor a Jaffa-kapun át bevetjük magunkat az ódon falak mögé. Shmuel kipája közben baseball-sapkára cserélődik, ezért kerek-perec rákérdezek, mi fán terem a sapi-etikett errefelé. Kiderül, hogy ez egyénfüggő, de a kipa tökéletesen elfér mindenféle fejfedő alatt, és alapvetően azt a célt szolgálja, hogy „Isten lássa, ki tartozik az ő népéhez”. Hát még mindig kevésbé feltűnő, mint kéknek lenni – jut eszembe a törpök miatt, ám ezt inkább megtartom magamnak.

A macskaköves sétálóutcákon kisebb-nagyobb csoportok vonulnak izraeli zászlót lengetve, a fiatal katonák pedig hatalmas gépfegyverrel a nyakukban álldogálnak, üldögélnek, beszélgetnek. A szolgálat egyaránt kötelező fiúknak és lányoknak, de cserébe legalább trendi az egyenruha. Lillach júliusban kezd majd a légierőnél, még a kocsiban mondta. Shmuellel falakat kerülgetve, zsinagóga tetejére mászva csevegünk, aztán belefúj egy kürtbe a bazárban, amitől egy kilométeres körzetben mindenkinek lelapul a haja, és végül magamra hagy.

Egyetlen derengő tervem, hogy el szeretnék menni a Gecsemáné-kertbe, csakhogy fogalmam sincs, merre. Ekkor bukkan fel a semmiből Liam, a ránézésre is brit srác, és megszólít azzal a szöveggel, hogy eltévedtem-e.

„Mert én igen!” – teszi hozzá gyorsan, nehogy félreértsem. Elmeséli, hogy munkaügyben keveredett errefelé, és egy random parkolóban hagyta a kocsiját, és nem tudja, merrefelé. Előkapom a hátizsákomból a Shmueltől kapott térképet, hátha eszébe jut valami. „Ja, valahol errefelé lesz” – bök a Gethsemane felirat mellé a derék wales-i bárd. Elkerekedik a szemem, mert ennek azért matematikailag nem volt túl sok esélye. És elindulunk arrafelé, többször eltévedve. Arab kisgyerekek kalauzolnak minket egy méter szűk utcácskákon. Ordibálás hallatszik az egyik házból. Fura szagú dolgokkal kínálnak minket az utcai árusok. „Ez őrület!” – állapítja meg derűsen Liam, akinek menet közben elfelejtettem a nevét a kialvatlan fejemmel, és emiatt összetörik a szíve. Azért még lefotóz a Gecsemáné-kertben, és búcsúzóul megölelget.

Véletlenszerűen folytatom az utat, és az ókori romokat rejtő Kidron-völgyben találom magam. Tátott szájjal bámulok jobbra-balra, amikor megint megszólít egy magas, barna férfi, hogy akarom-e látni a forrást, aminek Jézus csodákat tett a vizénél. Megmutatja, majd áldással búcsúzik. Ekkor döntöm el, hogy hanyagolom a Google térképet – meg a rendeset is, bár azt a wales-i bárd úgyis elvitte –, mert itt bizony kirendelt segítőim vannak. A

Jaffa-kapuhoz visszafelé menet héberül éneklő afrikaiakba botlok, akik mellett néhány méternyire izraeli zászlóba tekert ferdeszeműek csapata ácsorog, a katonák pedig békésen révedeznek a naplementére, mintha ott se lenne rajtuk az a sokkilós fegyver.

„Pszt, gyere be!” – int nekem az arabnak kinéző Morty, hogy fáradjak be az ékszerüzletébe. Kifaggat, hogy honnan jöttem, mert ilyet még nem látott, mint én vagyok, aztán azt mondja, hogy várjak egy picit, mert adni akar nekem egy ajándékot. Pislogok, hogy aha, jó a duma. De Morty nem viccel: jeruzsálemi keresztes láncot tesz a nyakamba. Megölel, hogy isten áldjon, aztán sietek is a Modiinba visszarepítő buszhoz.

Másnap izraeli reggeli vár az asztalon Lillach anyukájának a jóvoltából. Dganit szabadságot vett ki, és érdeklődik, mit szeretnék csinálni. „Hát a Holt-tenger érdekelne, hogy tudok odajutni?” – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. Félóra múlva már a kocsiban ülünk hármasban, és a táj hamar sivatagra vált.

Még soha életemben nem láttam sivatagot, úgyhogy pingponglabda szemekkel bámulok ki az ablakon.

Dganit tanítónő, ami sajnos alulfizetett foglalkozásnak számít a havi kétezer dollárral. Vezetés közben rámutat az itt-ott felbukkanó falakra és ellenőrzési pontokra. „Palesztinok, oda mi nem mehetünk be” – mondja.

Nagyjából másfél óra múlva Ein Gediben kötünk ki, ahol van botanikus kert ezerféle meseszép növénnyel, és van egy kibbutz nevű kommuna, ahol zsidó értékrend szerinti közösségben élnek az emberek. Először a hippik jutnak eszembe, csakhogy itt nem káosz uralkodik, hanem rend. Csodálatosan gondozott terület, ahol egyébként szálloda is üzemel. Rálátni a sivatag kopár hegyvonulataira és a Holt-tengerre. Iszonyú a meleg, strand helyett légkondira vágyik benne az ember, de nem teszek le róla, hogy legalább térdig belemásszak a vízbe. Dganit tehát elvisz a világ legmélyebben fekvő strandjára, ahová egy mosolyért cserébe beengednek néhány percre, és nyakig felöltözött muszlim csajok elkészítik rólam a sósvízbenállós képet.

Alaposan kitikkadunk a tűző napon, ám belém egy jó kis schawarma után visszatér az élet, és célba veszem Modiint a naplementében. Találok gyönyörű parkot, mennyei illatú bevásárlóközpontot – benne hófehér csipkeruhával és aranyszínű pénztárcával –, sok-sok pálmafát, tavat, modern épületeket. Ez egy fiatal város, amit két másikkal, Maccabimmal és Reuttal egybeépítve tiszta zöldövezetet hoztak létre. Tel-Aviv és Jeruzsálem között félúton kiváló környék azoknak, akik szép és nyugodt lakóhelyre vágynak.

Apropó, Tel-Aviv: a következő napon őt vesszük célba. Húsz perc alatt odarepít minket Lillach-val az emeletes-wifis vonat. Felhőkarcolók és soksávos utak. Tiri-tarka emberek, vakító színek, nyüzsgés és zsivaj.

A központi pályaudvar óriási pláza, ahol egy katonalány Uzival a nyakában nézegeti a H&M-es ruhákat.

Mi nem shoppingolni megyünk, hanem a legtetejére, hogy megcsodáljuk a kilátást. Hát igen. Utána irány a Sharona Market, ahol megakad a szemem egy több mint harminc centi magas desszerten: fagyiban álló pálcikára szúrt gofridarabok Nutellával és fehércsokival lelocsolva, mindenféle válaszható feltéttel. Eperrel, pillecukorral és csokidrazséval kérem. Még mielőtt elkönyvelhetném, hogy nem ez volt életem legegészségesebb ebédje, Lillach egy ugyanilyen édességköltemény után beugrik egy helyre, ahol non-stop reggelit árulnak, és kijön egy tálca frissen sült baconnel, amit csak úgy mellesleg elropogtat út közben.

Elbuszozunk a tengerpartra, ahol sétálunk egy kicsit mezítláb a homokban, majd négykor az Etzel-múzeumnál találkozunk a többiekkel. Ez egyébként az egyetlen szervezett program, amire benevezek. A múzeumos idegenvezetést megelőző hosszú előadást sajnos senki sem érti, mert a bácsi félig héberül – vagy egyébül – számol be a háborús élményeiről, de az óvárosban tett másfél órás séta annál pörgősebbre sikerül.

Jól elvagyok Kseniával, a félig zsidó orosz újságírólánnyal, és itt találkozom az L’Chaim másik két magyar résztvevőjével, egy huszonéves házaspárral, Lídiával és Patrikkal, akik a Hit Gyülekezetéhez tartoznak.

Náluk is megragadom az alkalmat a teológiára és a mindennapi életre egyaránt kiterjedő faggatózásra.

A tel-avivi kirándulás tetőpontjaként a Dr. Shakshuka étteremben látnak minket vendégül vacsorára. Itt „vendégül látás” alatt azt értik, hogy csak hozzák, hozzák és hozzák a kajákat. Shakshuka, falafel, kebab, schawarma, kuszkusz, bárány, hummusz, sok-sok nemtommi, mindenből lehet még külön kérni, és persze korlátlanul italt is. Utána hazavisznek minket kocsival, és hátul egy kipás srác szorul közénk Lillach-val. Az elöl ülő másik egyszer csak hátranyújtja a telefonját, hogy nézzük meg rajta a Charlie and the Candy Mountain című örökzöld kisfilmet. Iskolás korom morbid meséjén röhögve eltűnnek a nap során amúgy is szertefoszló kulturális különbségek.

Pénteken, az utolsó izraeli napomon hatkor kelek, hogy elinduljak Jeruzsálembe.

A Siratófalnál ott állok azok mögött, akik a Tórát az arcukra borítva zokognak.

Kis híján benevezek én is, amikor a rendőrök közlik, hogy a Templom-hegy megint le van zárva. Kedden is megpróbáltam bejutni, hasonlóan kevés sikerrel. Elvileg meghatározott nyitvatartási idő szerint megy a beengedés, gyakorlatilag néha napokig szünetel. Ezek most pont olyan napok, hát istenem. Aztán a Damaszkusz-kapu felé igyekezve felpattanok a betlehemi ellenőrzőpontig vivő buszra, ahol mellém huppan egy francia lány, Lucille. A palesztinoknak dolgozik településfejlesztőként.

Együtt megyünk át a reptéri biztonsági ellenőrzésnek is beillő határátlépési procedúrán, hogy aztán rögtön átverjen minket egy taxis. Látom a Google térképen, hogy csak két kilométerre van onnan a Születés Temploma, a taxis viszont állítja, hogy több mint nyolcra. A Google-nek van igaza, de mi legalább összesen ötven sékelből megússzuk – másoktól megtudtuk, hogy száz szokott lenni a tarifa.

Veszek egy mély lélegzetet, hogy magamba szívjam a szakrális hangulatot, de a turistákra szakosodott helyiek átlag két másodpercenként odatolakodnak valamilyen szolgáltatást kínálva.

Behúzódunk a templom lélegzetelállító kertjébe, belül viszont az egész épület fel van állványozva, így nem látszik semmi sem. Alatta húzódik a barlang, ahol Mária életet adott a kis Jézusnak.

A megváltó születési helyét egy kétszer háromméteres üregként kell elképzelni, ami előtt végtelen sorban állnak az érdeklődők, odalent pedig többen ordibálják nekik, hogy „térdelj, fotózz, vess keresztet, kifelé!”.

Egymásra nézünk Lucille-lel, hogy húbaszki. Ő bennfentesként tud egy helyet, ahol pitába töltött falafel, hummusz és mentás limonádé mellett kivesézzük az izraeli-palesztin helyzetet. Utána megnézzük a Tejtemplomot és a Banksy-graffitis falat, nekem pedig vissza kell indulnom Jeruzsálembe, hogy a sabbat előtti utolsó busszal visszaérjek Modiinba.

„Milyen napod volt? Fáradt vagy? Egy itteni család meghívott téged sabbat vacsorára!” – újságolja Dganit, én meg csak nézem pislogva. A történet a következő: megtudták, hogy ott vagyok, és szóltak Dganitnak, hogy szívesen látnának. Gyors zuhany, a hátizsákból elővarázsolt egyetlen csinibb ruha, bőrdzseki, szandál, csat a szélfútta hajamba. „Sabbath Shalom!” – üdvözölnek öleléssel a háziak. Tizenöten gyűlünk össze a kertben, én volnék az egyetlen vendég. Kérdezik, merre jártam aznap. Betlehemben – felelem.

„Várj, te keresztény vagy?” Hát aha. „Annál jobb, akkor most vagy először ilyen vacsorán!” – csapja össze a tenyerét a srác, aztán megigazítja a fején a kipát.

A házigazda és a felesége – a nagyapa és a nagymama – közben megterít egy hosszú asztalt, egy másikat pedig telerak kajával. A konyhában és a teraszon négy darab dupla méretű hűtőszekrényt számolok össze első látásra. Miután a menü felsorakozik úgy huszonöt féle fogással, körülüljük a megterített asztalt. A farmerba és piros pólóba bújt családfő áldást mond héberül – amire mindenki halleluját, majd két áment kiált –, aztán körbead egy kis pohár vörösbort, amibe szép sorban belekortyolunk egymás után. Végül sós kalácsból tép foszlányokat, és a neki bal kéz felől ülő tányérjára dobálja a darabkákat, az pedig tovább a következőnek; egészen addig, amíg bezárul a kör, és mindenkinek jut belőle. Ezután lehet megrohamozni a másik asztalt.

„Kérsz még valamit?” – érdeklődnek. „Egy másik gyomrot, amibe több is fér!” – dőlök hátra a széken.

Esélyem sincs megkóstolni az összes ételt. És amikor érzem, hogy ideje letenni a kést meg a villát, megjelenik ötféle sütemény négyféle fagylalttal desszert gyanánt. Valaki vág nekem egy nagy szelet csokitortát, egy másik mellé kanyarít egy nagy gombóc vaníliás Carte D’Ort. Örülök, hogy az anatómia legfőbb törvénye továbbra is igaz, miszerint édességnek mindig jut hely a tápcsatornában. Nem tudom mindenkinek a nevét. Az ételekét sem. Csak ülök, és figyelem, ahogy héberül beszélgetnek, vitatkoznak és viccelődnek. Az egyik totyogós gyerek bemászik az asztal alá, oda a lábamhoz, és integet nekem felfelé, hogy shalom.

Hát így sikerült az izraeli négy napom, amire semmi konkrét tervem nem volt.


További utazós posztok itt!


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s