Előre eldönteni, mit gondol a másik

„Az a baj veletek, nőkkel, hogy mindig előre eldöntitek, mit gondol az ember, pedig a lófaszt gondolja azt” – mondta nekem valaki tavaly. Most jöttem rá, hogy igaza van.

Történt ugyanis, hogy belekeveredtem egy kemény kommunikációs helyzetbe. Mármint fejben. Tényleg kemény volt, mert közölnöm kellett a szüleimmel, hogy Izraelbe megyek. És hát a múlt havi Irakot sem vették könnyen.

Olyannyira nem, hogy néhány napig szerintem még Moszul vagy Bagdad is békésnek számított a családi házhoz képest – pláne a csodaszép és nyugodt kurd rész, ahová csöppentem. Persze, valahol megértettem őket, hiszen most az az ország a mumus, amivel sokfelé ijesztgetik a hírfogyasztó közönséget. Úgyhogy nem is harcoltam: csak álltam, hallgattam, és néha kinyilatkoztattam, hogy ha fene fenét eszik is, én bizony megyek.

El van döntve. | Fotó: Warner Bros., Harry Potter

De nem akartam nekik megint fájdalmat okozni a döntésemmel. Irakot is mondhattam volna talán szebben, kíméletesebben. Nem pedig úgy egy szuszra, hogy anya, apa, képzeljétek, rám írt a Facebookon valaki, akit nem ismerek, és kimegyek hozzá Irakba, de nyugi, ott béke van, az isztambuli átszállásnál pedig nem hagyom el a repteret, úgyhogy sehol sem fogják szétrobbantani a seggemet.

Izraelt ennek a mintájára úgy tálalhattam volna tömören, hogy holnapután hajnalban indul a gépem, és egy vadidegen zsidó családnál fogok megszállni, akikről szó szerint csak annyit tudok, hogy zsidók, de nagyon érdekel a kultúrájuk, és biztos jó fejek.

Ja, és Jeruzsálem környékén fogok mozogni, ami elég közel leledzik a gázai övezethez, de ott most nyugi van, az a hely csak évekkel ezelőtt volt a híradó Moszulja.

Nem, nem vagyok extrém turista, nem keresek bajt, és én sem gondoltam volna, hogy a friss útlevelemben pont ezek a pecsétek fognak egymás mellett sorakozni, hogy Izrael meg Irak.

Egyszerűen jönnek a hívások, én pedig rájuk bólintok.

Ez a mostani út például konkrétan egy Facebook-hirdetés formájában talált meg. Alig egy órával azután láttam a telefonomon a szponzorált posztot, hogy iraki vendéglátóm, Andi megemlítette: ő régen dolgozott egy brit zsidó családnál au-pairként, én pedig sajnálatomat fejeztem ki, hogy azt a népet és vallást az alapdolgoktól eltekintve egyáltalán nem ismerem.

A felhívásban az állt: gyere Izraelbe, csak a repülőjegyet kell megvenned, a többiről majd mi gondoskodunk, mert Jeruzsálem újraegyesítésének ötvenedik évfordulójának alkalmából nagy bulit csapunk. Én meg ott ültem a szulejmánijjai ágyamban, és pislogtam, hogy most a jóistenke hallgatott-e le, a kurd titkosszolgálat, az ISIS, vagy kicsoda.

De jelentkeztem, persze, hogyne jelentkeztem volna. Elfogadom én, amit tálcán kínálnak.

Csak ez a szülőknek megmondós történet stresszelt, így hát konkrét beszéddel készültem, intuitívan hatásosnak vélt retorikai fordulatokat alkalmazva.

Elvégre papíron a kommunikáció mestere volnék, vagy mi a franc. És amikor már nem halogathattam tovább, leültem eléjük és elmondtam.

Ők meg néztek rám, mint borjú az új kapura. Hogy nem is értik, miért így kellett ezt előadnom, mi bajuk lenne az egésszel, jó utat.

Akkor és ott tudatosult bennem, hogy vajon hányszor határozta meg a közlésem mikéntjét, hogy előre eldöntöttem, mit fog szólni hozzá a másik. Hány csatát vívtam meg fejben úgy, hogy a valóságban még csak kardot sem kellett rántani? Hány előzményből kombináltam lehetséges utózmányt úgy, hogy kattogtam rajta, és mégsem az történt?

Nem tudom, hogy ez női logika-e, vagy másfajta „kórkép”, de akármi is a neve, egyszerűbb lesz az élet, ha kikúrálom magam belőle – és mindig igyekszem tiszta lapot adni mindenkinek.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

3 Comments

  1. Valami hasonló játszódott le bennem is, amikor nemrég hetekig halogattam anyám előtt a bejelentést, hogy csúszni fogok egy félévet, mert nem vagyok olyan állapotban, hogy megírjak egy értékelhető szakdogát. Elég para volt, amikor eljött a ‘nagy’ nap, aztán kiderült, hogy semmi szükség nem volt a gyomoridegre, mert nem is lett belőle itthon ordas nagy cirimuri… :D

    Kedvelés

      1. A mostani még kicsit várat magára, de korábban írtam már egyet, hát tényleg nem nagy kunszt. Inkább arra jöttem rá, hogy minek akarok végigrohanni az életemen, az egyetem úgysem rohan el előlem – remélhetőleg. :D Sikerült túlvállalni magam, ezért áprilisra teljesen eltűnt a motivációmmal együtt az energiám is.

        Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s