Az ember olyan, hogy minden ajtót tevőlegesen ki akar nyitni. Még azt is, amelyik már nyitva van, vagy tőle függetlenül úgyis ki fog nyílni.

Folyton rácsodálkozom a négyes metrón, ahogy férfiak és nők, kicsik és nagyok, idősek és fiatalok egyaránt rávetik magukat az ajtónyitó gombra. Mintha azon múlna, hogy odaérnek-e valahova. Mintha ők jobban tudnák, hogy annak a fránya ajtónak mikor illik kinyílnia, és elégedetlenek lennének, hogy maga az ajtó másképp gondolja. Szinte látszik a fejük felett a szövegbuborék, hogy „kurva metró, kurva békávé, még ez a kurva ajtó is későn nyílik, de én majd megmutatom neki”.

Nyomják, de minek? | Fotó: 24.hu

A baj csak az, hogy a négyes metró összes ajtaja automatikusan kinyílik abban a pillanatban, amikor a szerelvény a megállóba ér. Igen, magától kinyílik a legtökéletesebb időpontban. A leszállni kívánó utasnak tehát nincs más dolga, mint laza eleganciával kilépni rajta. Senkinek sem kell dörzsölni a tenyerét, hogy akkor most agresszív nyomkodás következik. Senkinek sem kell előretülekedni, hogy önként magára vállalja Az Ajtónyitó hősi szerepét.

Ez nem annyira friss dolog: már vagy két hónapja így van. Emlékszem, hogy egy márciusi péntek reggelen még gombot kellett nyomnom félálomban, vasárnap este pedig éppen csak felemeltem a kezemet, de az ajtó kinyílt varázsszóra. Visszaállították automatára. Pislogtam kettőt, és megállapítottam, hogy ez így tök jól van. Eggyel kevesebb feladat. Onnantól kezdve el is szunnyadt az ajtónyitó reflexem, mert hát én örömmel elfogadom, amit eleve megkapok készen.

De nincs ezzel mindenki így. Valaki még készebbre akarja csinálni. Valaki észre sem veszi. Sőt, valaki a valóság ellenkezőjét érzékeli.

Nem egy embert látok, aki Az Ajtónyitó immáron szükségtelenné vált szerepét magára öltve szentül hiszi, hogy az automatikusan nyíló ajtót ő maga nyitotta ki.

Nekik a határozott – és többszöri – gombnyomás után összetéveszthetetlen elégedettség ül ki az arcukra. Az világít a szövegbuborékukban, hogy „a francba, még ezt is nekem kell csinálni, de megcsináltam!”

Ők egyébként olyan sikerélménnyel szállnak le, hogy egy kicsit féltem őket a reveláció súlyától.

Vajon mi lesz, ha rájönnek, hogy mindvégig feleslegesen stresszeltek, készülődtek és cselekedtek?

Vagy az elméjük megkíméli őket a csalódástól, és megideologizálják, hogy csak a felismerés pillanatától kezdve automata az a rohadt ajtó? Esetleg cakompakk visszautasítják a fizikai tapasztalást, és az örökkévalóságig magukra vállalják Az Ajtónyitó szerepének illúzióját?

Néhány napja siettem, úgyhogy a leszálláshoz készülve elsőként álltam oda az ajtóhoz. Lazán lógott mellettem mindkét karom. Passzivitásomat látva hárman emelték fel a kezüket körülöttem, miközben a szerelvény lassított. Levettem a napszemüvegemet, felvontam a szemöldökömet, erre pont kinyílt az ajtó. A mellettem álló bácsika eltátotta a száját, és úgy nézett rám, mintha minimum bűvész, maximum boszorkány lennék. Annyiban biztosan igaza volt, hogy a varázslat gyakran az apróságok meglátásában, vagy éppen a készen kapott ajándékok felismerésében rejlik.


Még több cikk: