Nem az a faszagyerek, aki mosolyogva átöleli az éjfélkor fúró szomszédot. Hanem az, aki őszinte mer lenni saját magával, mert elbírja az Igazságot.

Sokféle elképzelés kering arról, hogy milyen a „jó”, a „tudatos”, az „igaz” ember. Olyan, aki tartja a szavát, bármi történjen. Olyan, akinek az adott helyen domináns vallásnak megfelelő az értékrendje. Olyan, aki kenyeret dob vissza kő helyett. Olyan, aki mindenben meglátja a fejlődési lehetőséget. A felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, és ha téglára vésnénk mindegyiket, szép nagy házat tudnánk belőlük építeni.

Csak hát a háznak van alapja is. Arra épül ugye az egész. És ha az nem oké, akkor vagy összeomlás lesz a vége, vagy a pisai ferde toronyhoz hasonló látványosság, ami szép ugyan, de mégiscsak a tökéletlenség hívta életre. A jóemberség, a tudatosság és a spirituális vagy pszichológiai értelemben fejlett személyiség alapja pedig szerintem az önmagunkhoz való feltétlen őszinteség. Ami nem mindig könnyű, ellenben néha kurva nehéz.

Mindent hátrahagyva.

Azért nehéz, mert arról is van egy terjedelmes listája a világnak, hogy miről mit illik gondolni, és mit hogyan illik megélni. Mit illik jónak vagy rossznak bélyegezni, minek illik örülni, és min illik szomorkodni. Sőt, ami talán a legdurvább: mire illik vágyni.

Ha mást akarsz, gondolsz vagy érzel, mint kéne, akkor elvileg bukod a jóemberséget. Ezért elkezdesz magadnak hazudni.

Hátha kényelmesebb lesz az életed, ha a végeláthatatlan – és ellentmondásos – társadalmi elvárásoknak igyekszel megfelelni.

Nem lesz kényelmesebb. Legfeljebb átmenetileg. Tapasztalatból tudom, mert volt rá példa, hogy én is megpróbáltam. A kisbetűs igazság az, hogy akadt már néhány asztalborításnak is nevezhető karakán kinyilatkoztatásom, ami nagy fordulatot hozott az életembe, s kívülről mindig jött a vállveregetés, hogy így kell ezt csinálni, milyen bátor és őszinte vagyok.

A nagybetűs Igazság pedig az, hogy az összes – ismétlem: az összes – ilyen asztalborításnál jó előre tudtam, hogy az asztal fel lesz borítva, méghozzá általam. A „jó előre” azt jelenti, hogy az adott szituáció kezdőpillanatában.

Egy darabig bekamuztam magamnak, hogy á, ez tök jó így, majd belesimulok az egészbe, nem lesz semmi probléma.

Volt olyan álom-munkaszerződésem, aminek az aláírásakor tudtam, hogy belátható időn belül megy a kukába. Volt olyan emberi kapcsolatom, hogy a másik szemébe nézve rögtön tudtam: nem egy úton járunk, mégis elindultam mellette, hátha. Nem haragszom magamra ezekért utólag. Mindegyik hasonló ügyem tanított nekem valamit, és semmi másra nem cserélném el a megszerzett tapasztalatokat.

Jó buli egyébként végignézni, hogy az ösztönszerű felismerések formájában érkező belső Igazság kártyavárként dönti össze a külső elvárásokat – újra és újra. Csodálatos az a pillanat, amikor senki másnak a véleménye nem számít, és borul az asztal, dőlnek a falak.

Csakhogy eljön az idő, amikor az ember már nem tud belemenni az önámításba. Amikor már le sem ül az asztalhoz, amit úgyis felborítana.

Amikor már nem tudja aláírni azt a szerződést, nem tud a másikba mindenfélét belelátni, és nem tudja azt mondani, hogy az a jó, amit a többség jónak ítél. Sőt, nem is érdekli többé a „jó” fogalma, csak az Igazé. A belső Igazságé.

Hát itt kezdek tartani. Néha félelmetes, de mindig felszabadító érzés. Nézem, ahogy az utolsó önhazugságok is a felszínre törnek, és a rádöbbenés után elengedem őket. Akkor sem vagyok képes újabbra, ha követeli a külvilág, az egóm, vagy bármiféle elvárás.

Már nem számít, milyen akartam lenni, vagy mások milyennek szerettek volna látni.

A lényem magva marad – ami a maga pőre valójában nem tudom, mennyire jó, mennyire faszagyerek, és mennyire felel meg bármiféle etalonnak, de legalább Igaz.


Még több cikk: