Tudunk teremteni anyagban, lélekben és szellemben. Csak egy lépésről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig nem kéne.

Az ember teremtői képessége nem vita tárgya, hanem cáfolhatatlan tény. Aki cáfolni próbálja, úgyszintén teremt, csak éppen korlátokat. Az is egy tudatossági szint, legalább egyszer mindenki megjárta. (Feltehetően szó szerint.)

A teremtésnek ugye az a módja, hogy előbb jön az idea, aztán a manifesztáció, végül az eredmény. Eme lépcsőfokokat végigjárva lehet csinálni omlettet, üzletet, könyvet, gyereket, bármit.

Szemellenzősen.

Igen ám, csakhogy azon a lépcsőn teljesen fel kéne menni – nem pedig az utolsó előtti fokon ácsorogva mélázni, majd visszafordulni és elölről kezdeni.

Az utolsó előtti fokon ácsorgásnak nem az az oka, hogy az ember hülye. Hanem az, hogy valamiféle téves beidegződés miatt következetesen azt hiszi: ott a vége, befejeződött a folyamat. Pedig dehogy fejeződött be!

Valahányszor létrehozunk valamit, meg kell állni egy pillanatra és megcsodálni. Látni, hogy ez jó. Máskülönben az egész hiábavaló.

Továbbá megpihenni sem árt néha – tetszés szerint bármelyik napon. Ez a közös minden világvallásban, vagy más megfontolásból akár a materializmusban: hogy néha nyugi van, mert a non-stop megfeszített tempójú teremtgetés kissé fárasztó.

Még akkor is, ha ma már alapkövetelménynek tűnik célokat hajszolni. Illik szüntelenül tenni azért, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak. Vagy ha azokra fittyet hányunk, akkor pont a járatlan út miatt illik felkötni a gatyánkat.

Amikor egy embert az érdemei kapcsán kérdeznek, általában beszámol a viszontagságos útról, ami odáig vezetett. Megemlíti, hogy tarajos sült kakálni is könnyebb, de ő rendületlenül kipréselte, és nagy levegőt véve már felkészült a következőre.

Hát hol marad itt a teremtés öröme?

Vagy ha az nem jött össze, akkor nem lehetne legalább gyönyörködni egy kicsit abban a nagy nehezen világra tojt teremtményben? A folyamat lezárása a nyugtázó pillantás, hogy igen, kész van. Enélkül nincs kész: az egész félbe van hagyva.

Nincs értelme olyat teremteni, amit nem tudunk megcsodálni. Ha mások csodálják, nem elég.

Nekünk kell homlokráncolva szemügyre venni a produktumot, és mosolyogva levonni a következtetést, hogy igen, jól csináltuk.

Mert ez a felismerés visz magasabb szintre. Mert így lehetünk olyan hegymászók, akik csúcsokat hódítanak meg, nem csupán próbálkoznak vele. Mert akkor nem a női magazinok napi horoszkópjától, önsegítő olvasmányoktól vagy fizetett dicsérőktől várjuk a megerősítést, hiszen rendszeresen megadjuk magunknak a jogos vállveregetést.

Mindenért, amit magunk köré tudtunk teremteni.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: