Az ember tragédiája, hogy mindent be akar skatulyázni. Nem hajlandó észrevenni: mindenben eredendően ott a Jó és a Rossz is.

Miután hazajöttem a földi paradicsomból, megtudtam, hogy borzalmas helyen jártam. Volt, aki nemes egyszerűséggel „a halál földjének” nevezte, míg más arról akart meggyőzni, hogy a végzet árnyékában felderengő délibábot kevertem össze a békességgel.

Így hát miután mind az öt érzékszervemmel megtapasztaltam Irak gyönyörű oldalát, mosolyogva hagyom, hogy sorjázzák nekem a sötét címkéket azok, akik csak a tévében látták. Aztán mutatok egy-két fényképet, és úgy lefagynak, hogy az annak idején még a Windows 95-nek is becsületére vált volna.

Tövis nélkül?

Sokaknak nem fér össze a tudatában, hogy Moszulban háborúznak, én meg kétszázvalahány kilométerre nyaralgattam.

És ez nemcsak az iraki Kurdisztán turizmusa miatt probléma, hanem elsősorban azért, mert a legtöbb belső frusztráció okozója. Abba hülyül bele az ember, hogy feketének vagy fehérnek bélyegez mindent, aztán meg jól pofára esik, hiszen valami sohasem stimmel. Hogyan is stimmelhetne?

A Jó és a Rossz egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Kint, bent, mindenhol.

Erre nem kötelező rádöbbenni. Simán le lehet élni egy vagy rengeteg életet holmi sakktáblára emlékeztető utópiában, ahol csak világosak meg sötétek vannak, és mindenki csak egy fekete vagy fehér kockán toporoghat.

Tanulságos tud lenni, viszont egy idő után olyan, mint sorba állni a pofonért. Mert elmondhatatlan csalódás, amikor a Jó megvillantja a Rossz oldalát, és feldolgozhatatlan trauma, amikor a Rossz felfedi a Jóságát. Sőt, az a csavar az egészben, hogy még csak a külvilágig sem kell kimerészkedni érte. Benned is, bennem is ott a pepitaság, és mi döntjük el, melyik minőségnek adunk saját magunkban – s ezáltal a környezetünkben is – energiát.

Ez hatalmas felelősség. Ez egy felvállalás, hogy mi vagyunk a saját valóságunk megteremtői.

Nem szabad sürgetni azt, aki még nem áll készen rá. Nem érdemes magyarázni annak, aki nem ismer más igazságot, csak a sajátját. Egy útról van szó, amit mindenki bejár, csak valaki még nem tart a felismerés pontjánál. Aki pedig már odajutott, tudja magáról, honnan indult.

A mostani utazás nekem több szempontból is ajándék volt. Egy csapásra megtudtam, hányan féltenek, hányan drukkolnak, hányan szeretnek. És a sorok között mindannyian elárulták, hányadán állnak a fekete-fehér skatulyázással: feszíti-e a lelküket a folytonos ellentmondás illúziója, vagy az egységtudat felé haladva már túlléptek rajta.

Így egy kicsit tisztábban láthatom őket, és velük együtt saját magamat.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: