High-res version

„Shit, scorpio!” – kiáltott fel Mohamed a hegyen, én pedig a fejemet hátravetve kacagtam mellette, mert azt hittem, viccel. Nem viccelt.

A lábam előtt guggolva püfölt valamit egy kővel. „Ah, just baby scorpio!” – legyintett, amikor látta, hogy elkerekedett a szemem. Mindez az első napon történt, miután hajnalban megérkeztem, becuccoltam az ajándék plüssmackóval felszerelt szobámba, hogy aztán a meglepően közelről jövő kakasszóra elaludjak. Rejtély, miért tart valaki kakast egy tízemeletes épületekkel teli lakóparkban, de végül ezt találtam a legkevésbé szokatlannak Irakban.

Pontosabban a több országon átívelő Kurdisztánban. A kurd zászló annyiban tér el a magyartól, hogy van a közepén egy napocska.

A kurd nép nem arab: néhol harcolnak egymással, máshol pedig békés együttélésben vannak.

Az iraki kurdok gyönyörűen ívelt saját betűket és számokat használnak. Persze, a feliratok esztétikumától függetlenül érdekes volt megélni, hogy lószart sem értek sehol. Ehhez viszont semmiféle elveszettség-érzés nem társult, hiszen mindent elmondtak a képek, a zajok és az illatok.

A városról első olvasásra az ugrott be, hogy a Szulejmán című sorozat legelszántabb rajongóinak otthona lehet. Az ábécék közötti váltogatás révén lehet rövid vagy hosszú az „i” meg a „j”, angolul pedig a Sulaymaniyah-t írják „a”-val, „e”-vel, „y”-nal és „i”-vel is. Az egyik hegyen Hollywood módjára díszeleg, hogy Slemani, míg a helyi közbeszédben egyszerűen Szuli.

Fene se tudja, hányan lakják Szulejmánijját, és milyen arányban, ám az ottani becslések szerint másfél millió felé közelít a népesség, aminek a harminc százaléka arab.

Fiatal nőknek hosszú farmer és póló a sztenderd ruha, amihez sokan kendőt hordanak. Látni színpompás kurd népviseletet, csadort és burkát is. Simán végigsétáltam a belvároson egy térd alá érő, ujjatlan ruhában. Senki sem tért ki a hitéből, még csak illetlenül sem bámultak. Férfiaknál egyébként a farmer, az ing vagy az öltöny a nyerő, de bőven akad buggyos gatyás kurd outfit, amilyen Mohamednek – az engem vendégül hívó Andi férjének – amúgy nincs. Ő nem is muszlim. A jogszabályok szerint viszont lehetne két felesége, ha ugyanazt az életszínvonalat biztosítja nekik, így a pincérek bármilyen következtetésre juthattak, amikor hármasban mentünk vacsorázni.

Az egész ottlétem olyan volt, mint egy hol színes, hol pedig végtelenül zöld forgatag.

Azt sem tudtam, merre nézzek, mert mindenhol akadt valami új, valami csodálnivaló, valami elgondolkodtató. Visszagondolva is színtiszta áramlás-élmény az egész, igazi itt és mostban levés. Mint egy hétnapos meditáció, ami repülőtéren kezdődik és zárul.

Az egyik pillanatban a nappali ablakából néztem a kivilágított város éjjeli látképét. A következőben a nyüzsgő bazárban szlalomozva tapogattam mindent, aminek köszönhetően majdnem sikerült kimeríteni az induláskor hihetetlenül bőségesnek tűnő harmincnyolc kilós poggyászkeretet. Még egy kézzel készült kurd szőnyeget is exportáltam az ezüst és féldrágakő ékszerek meg a plázás minőséget is verő – természetesen vadiúj, címkés – lábbelik és táskák mellett.

A portékára egyébként sehol sem vigyáznak. Az árusok csak lazán üldögélnek, álldogálnak, vagy szükség esetén teljesen belemerülnek a segítségnyújtásba. Az emberek ugyanis nem lopnak.

Beléjük van kódolva, hogy amit megveszel, az a tiéd, így nem kell kamerával figyelni minden csecsebecsét. Meg a húst sem, amit egyébként hűtés nélkül kínálnak, és szállja a légy. (A szupermarketben kapható „rendesen” is, ha nem hiányzik a buké.)

Az általános jólét és jól-lét mellett azért ott a szegénység. Sose felejtem el annak az óvodás korú kislánynak a tekintetét, aki szelíden megsimogatta a karomat, hogy vegyek tőle reklámszatyrot a bazárban. Vagy a ránézésre már iskolás kisfiúét, aki alig érte fel a kocsi ablakát a lámpánál, de azért szépen lemosta, és képtelenség volt nem adni neki. Iraki dinárt kapott, de biztos elfogadta volna az amerikai dollárt is, amit egyébként azonnal és zsebből vált mindenki.

Éhezés nincs. Egyetlen alultáplált embert sem láttam, mert ennivaló valahogy mindig jut. Egyrészt azért, mert a kurd konyha rengeteg szezonális zöldséget és helyi terméket használ, másrészt pedig azért, mert egészen másfajta a társadalmi berendezkedés.

Akinek bármennyi van, rögtön ad annak, akinek éppen semennyi sincs.

A mecsetnél mindennap friss meleg ételt osztanak, amiért bárki beállhat a nyugodt és derűs sorba. Nem azt csinálják, hogy évente egyszer csinnadrattát csapnak a jótékonykodásból, mert magától értetődő a számukra. Olyan, mintha pontosan tudnák, hogy a pillanatnyi „nincs” és „van” csupán múló illúzió, aminek mindkét oldalán ugyanolyan emberek vannak.

Ezt talán a génjeikben hordozzák, talán a történelem sulykolta beléjük. Valószínűleg mindkettő. Az iraki kurdok múltjában is voltak olyan pillanatok, amikor tehetősekből lettek földönfutók, és százezreket söpört el a terror. Az Amna Suraka egy múzeummá alakított egykori börtön, aminek a falára odavésték utolsó üzenetüket a Szaddám Huszein rezsim nem is olyan régi áldozatai.

A városi múzeumban viszont akad, ami tényleg régi. Például a Gilgames-eposz darabkája, vagy Ur városának megtapogatható pecsétje.

Szulejmánijja maga az új életre kelt Mezopotámia, ahol felbecsülhetetlen kincseket rejt a hegyek gyomra.

Az építkezések során hétről hétre kiásnak valamit, de nagyobb léptékű feltáró munka csak néhány helyen folyik. Egyrészt azért, mert a kurd tartományok összerúgták a port az állami támogatást osztogató Bagdaddal, másrészt pedig azért, mert a helyieknek más az időfogalma. Nem gondolkodnak percekben, órákban vagy napokban. Nem rohannak azért, ami évezredekig elvolt a föld alatt. Sőt, tulajdonképpen semmiért sem rohannak. „Soon” – válaszolta Mohamed a kérdésre, hogy mikor lesz kész az ő hatáskörébe tartozó gránátalmaszószos-diós birkapecsenye.

Az aggodalom általános szintje is csekély a kurdok földjén. Szulejmánijja vidámparkjában, a Chavilandben osztrák kivitelezéssel készült a hiperbiztonságos sífelvonó-libegő hibrid, ezért teljes lelki nyugalommal pattantam fel a duplahurkos-dugóhúzós-szabadeséses hullámvasútra is. Csakhogy a beszállás után szembesültem vele: mindössze egy olyan csatocska rögzíti a vállam előtt végigfutó tartórészt, mint a repülő biztonsági öve. Szétvisítottam az agyamat, de megérte. Andi lentről nézte, ám azt mondta, hogy így is öregedett tíz évet.

Iraki rémhírek és hullámvasutak ide vagy oda, én érdekes módon csak egyvalamitől tartottam előre: attól, hogy mozgáshiányom lesz. Szóval vittem futócuccot, de feleslegesen.

A mondás úgy tartja, hogy a kurd ember barátai a hegyek.

Mohamed laza hat-nyolcórás túrákhoz szokott olyan emelkedőkön, amiken még a hegyi kecske is eltöpreng, hogy merre van az előre. Nyesett nekem egy praktikus botot, amely az egyensúly elősegítése mellett leleplezte volna a fűben lapuló kígyókat, ám az utóbbi funkció végül elméleti síkon maradt. Be kellett érnem azzal az árva bébi skorpióval.


Kapcsolódó bejegyzések:

 


További utazós posztok itt!


Még több cikk: