Irakba hívtak, jöttem

Hajnali négy. Énekel a müezzin. Itt ülök Andival a kanapén, és világmegváltó beszélgetés közepette csodáljuk Szulejmánijja lámpafénytől csillogó látképét. Ez az első közös esténk.

Andi tök ismeretlenül üzent a Facebookon, hogy szeretettel vár Kurdisztán iraki részén, és amúgy könyvet ír, amiben nagyon örülne, ha segítenék. Természetesen mérlegelnem kellett, így csak bő három másodperc után válaszoltam határozott igennel. Ez február közepén történt. Napokon belül elmentem útlevelet csináltatni. A félelmet elfelejtették nálam bekötni.

Nem híradós verzió.

A környezetemnek viszont annál inkább bekötötték, mert szinte mindenkinek elkerekedett a szeme, amikor meghallotta a hírt. A „hú, vigyázz magadra” volt a legenyhébb, a „hülye vagy, megölnek, megerőszakolnak” pedig a legerősebb. Nem, mégsem. A „belehalok, ha odamész” volt a legkegyetlenebb.

Az életet úgy találták ki, hogy mindenki a sajátjába hal bele. Az is, akit szeretsz. A kocka pedig már abban a bizonyos harmadik másodpercben el volt vetve. Nem, mégsem. Már az elsőben. Még végig sem olvastam Andi szép hosszú üzenetét, de már döntöttem.

Március elején megvolt az április végi repülőjegy. Mindvégig érdekes kettősséget éreztem: egyrészt a világ legnyilvánvalóbb dolgának tűnt, hogy jövök, másrészt viszont hihetetlennek. Még sohasem hagytam magam mögött az öreg kontinenst.

Még nem jártam olyanok között, akik ennyire másfajta ábécével írnak, és máshogy hívják az istenüket.

Nem láttam védőoltást beadó orvost a szívéhez kapni egy ország nevének hallatán, hogy ugye, csak viccelek. Nem érdeklődtek nálam a ferihegyi poggyászfeladó pultnál, hogy miért megyek oda, ahová „nem nagyon szoktak” az emberek. Nem volt egész napos utazásom átszállással és hétórás várakozási idővel.

Nem ültem olyan gépen, ahol én voltam az egyetlen Hófehérke. Nem landoltam olyan repülőtéren, ahol retinaszkennerrel és ötszörös ujjlenyomatvétellel vártak a látogatásom célját firtatva, hogy aztán a friss, ropogós útlevelemet hosszasan nézegetve szépséges krikszkrakszos pecsétet nyomjanak bele.

Egy hétre jöttem az egykori Mezopotámia területére. Azért vagyok itt, mert itt kell lennem. Nagyon jól érzem magam, varázslatosan szép hely.

Béke van, kedves emberek és finom ételek.

Azért kell itt lennem, hogy a világ hangos ordibálásának közepette segítsek nyugodtan megsúgni: Irak nem egyenlő Moszullal, a kurd nem egyenlő az arabbal, az ismeretlen pedig nem egyenlő a veszéllyel. Olyan ez, mint a müezzin éneke: ha egyvalaki meghallja, már megérte.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s