Mindennek megvan a maga ideje

Kétféle ember van: aki bölcsen elfogadja az Idő törvényét, és aki tüntet ellene. Nem is tudom, melyik út nehezebb.

Az egész döntés kérdése. Lehet nagypénteken húsvétolva nyulazni és locsolkodni. Lehet a halál előtt feltámadást játszani. Lehet a régi befejezése nélkül újat kezdeni.

Lehet árral szemben úszva hadakozni az Idővel, és agresszív kismalac módjára azt kiabálni a gödör aljáról a létráért induló megmentőnek, hogy „nem várok, bakker!” Lehet, mert senki sem tiltja meg. Ez a dolgok megtapasztalásának egyik formája, semmi elítélendő nincs benne.

Végtelen jó. | Fotó: amazonaws.com

De úgy is lehet, hogy veszek egy mély lélegzetet… és belemegyek. Elfogadom, hogy megvan a befelé fordulás és a kinyílás ideje. Elfogadom, hogy nincs haláltalan feltámadás és nincs végtelen kezdet.

Elfogadom, hogy az árral úszva kevesebb erőt kell kifejtenem, és hamarabb kijutok a gödörből, ha enyém a türelem. Azt sem tiltja meg senki, hogy így tegyek. Ez a dolgok megtapasztalásának másik formája, ami nem feltétlenül jobb – de biztos, hogy másabb.

A poén, hogy mindkettőnek megvan a maga ideje.

Az Idő ugyanis olyan agyafúrt találmány, hogy azt uralja a leginkább, aki a legjobban küzd ellene.

S eljön az a pont, amikor könyörtelenül megadásra késztet. Eleinte csak vállon bök, hogy „hékás, vedd már magad észre!”, aztán pedig keresztben odaáll, és nyugodt határozottsággal kijelenti, hogy itt és most várni kell.

Várni a belső felkészülésre, a körülményekre, a megfelelő csillagállásra, a másikra, a buszra, vagy akármire.

Eljön a pillanat, amikor az agresszív kismalac a gödör alján szembesül vele: a saját boldogulását szabotálja, ha nem adja fel önmagából azt a darabot, amelyik harcol az Idő ellen.

Teljesen megsemmisíteni ugyan nem tudja, de nem is kell. Elég, ha uralja.

Mert aki felett a saját tudatossága uralkodik, más nem tud. Még az Idő sem.

A kismalacnak viszont muszáj egy darabig agresszívnak lennie ehhez a felismeréshez. Máskülönben nem az övé: nem élő tapasztalat, csupán egy tankönyvi példa. És az élet nagy bölcsességei sohasem tankönyvekben laknak.

Emiatt érdemes belemenni a tapasztalásba. Emiatt érdemes teljes erőbedobással megélni az Idő elleni küzdelmet: az örök rohanást, az instant feltámadást, a harmóniából kiesett széttöredezettséget. Emiatt érdemes rendesen odafeküdni a gödör aljára, és malacmód visítva kaparni a földet.

Emiatt érdemes belső elhatározásból úgy dönteni, hogy vége a visításnak, és valami más kezdődhet helyette.

De ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Hiszen mindenhez Idő kell. Ahhoz meg aztán pláne, hogy a malac az ember képes legyen emelt fővel meghajolni előtte.


Még több cikk:

3 Comments

  1. Istenem, de jól jött ez most nekem! Már egy ideje pontosan ebben a helyzetben vagyok, illetve vergődtem és visítottam kismalac módra, de ebben a pár napban jutottam el odáig, hogy nem rohanok végig az életemen teljesen kifulladva. Az egyetem meg úgysem szalad el sehová – remélhetőleg. :D Köszönöm a megerősítést, így már sokkal biztosabb vagyok azt az utat illetően, amit holnap készülök magamnak választani! Hogy meg fogom-e bánni, azt nem tudom, de pillanatnyilag azt érzem helyesnek, ha türelmes leszek magammal szemben.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s