Vajon a Szentlélek tartott meg… vagy a glikogénkészletem? Hülye kérdés, mert a kettő valahol egy.

Nem vagyok az a böjtölős fajta. Olyannyira nem, hogy még sohasem csináltam. Tudatos mindenevőként nem éreztem rá késztetést. Az étel nekem nem méreg, hanem táplálék. A testem pedig nem egy tisztogatni való alantas izé, hanem szentély. Nem óhajtom csakazértis megrendszabályozni azt, ami eleve rendben van. És nem szeretem túlagyalni a dolgokat, mert a hosszas gondolkodás a tett halála.

Hit ebédre. | Fotó: oca.org

Éppen ezért adódott három kemény másodpercem, amikor jött a sugallat, hogy kéne egy kis szünet az evésben. Amit egyébként nagyon szeretek. Mármint az evést, nem a szünetet. Az ízeket, az illatokat, az állagokat, a színeket. A tempót tekintve mohó vagyok, de minden kajáláshoz gyertyát gyújtok.

A három kemény másodpercből ez jelentette az elsőt. Hogy akkor kihagynék párat ebből a szertartásból, aminek minden rezdülését imádom.

Mert rögtön egyértelműnek éreztem, hogy a szünet az tényleg szünetet jelent.

Semmi szarakodás, hogy teák, levek, tabletták vagy ilyenek.

Amúgy is szinte csak vizet szoktam inni, napi négy-öt litert – elsősorban azért, mert jólesik.

Most meg ugye jött ez a kis motoszkálás odabent, hogy mi lenne, ha egy lépést távolodnék az anyagtól, és a vízen kívül minden off. De úgy, hogy közben ugyanúgy teszem a dolgom, csak a hibrid motor most elektromos üzemmódra kapcsol.

„Mi lenne, te barom? Leesik a cukrod, használhatatlan leszel, és összeomlik az elektrolit-háztartásod!” – méltatlankodott a kisördög a vállamon.

Aki végül is pont ugyanannak a teremtménye, akié én vagyok, tehát nem áll fölöttem, hogy megmondja a frankót. A második kemény másodpercben megjelent a lelki szemeim előtt, hogy biztos elvisz majd a szirénázó mentő.

De aztán csak legyintettem, hiszen ha tényleg ennyire fogva tart a matéria, akkor ezt az egész földi játékot bizony megbaszta a kutya.

A harmadik kemény másodpercben még utoljára szembenéztem a félelmeimmel. Mi van, ha egyszerűen kinyiffanok? Mi van, ha holnapra megrohad a banánom? Mi van, ha nem bírok dolgozni, hegyet mászni, satöbbi? Vajon lesz valami kínom, fog fájni? Ugye nem fogok se izmot, se zsírt veszíteni, miközben minden pont jó így? Ugye nem fog lelassulni az anyagcserém? Ugye…

Hé! Ha az élelmiszerrel jól felszerelt konyhámtól öt méterre éhen pusztulok, legfeljebb elkönyvelem, hogy ez volt a lúzer inkarnációm. És ha bármi bajom lenne, az valószínűleg nem úgy néz majd ki, hogy három, kettő, egy, bumm. Előtte például megkordul a gyomrom. Vagy megszédülök. Vagy nem tudom.

A három kemény másodperc leteltével egyetlen érvem se maradt amellett, hogy ne próbáljam meg.

Az eszem felkészült az összes vészforgatókönyvre, de a lelkem tudta, hogy minden rendben lesz.

És rendben is lett. Semmiféle nehézségről nem tudok beszámolni, pedig megtenném szívesen. Késő délután azért megcsíptem a kezemet, hogy életben vagyok-e, mert olyan könnyűnek éreztem. Könnyű lettem. Szinte lebegtem. Miközben fordítottam, mászkáltam, jógáztam meg minden.

Közben előfordult, hogy ettek mellettem. Nem zavart, pedig úgy örültem volna, ha harcolnom kell egy kicsit a kísértéssel. De nem kellett.

Semmi mást nem kellett tennem, csak elhinni, hogy ez lehetséges. Engedni, hogy megtörténjen.

A huszonnégy óra leteltével pedig leülni a gyertyafényes asztalhoz, és az ízeket megint érezve rácsodálkozni, milyen fantasztikusan van kitalálva ez az egész. Mennyivel szabadabbak vagyunk, mint sejteni mernénk!


Még több cikk: