Kölcsönvett félelmek

Rájöttem, hogy a félelmeim nagy része nem is az enyém: csak azért féltem, mert illik.

Félni sok mindentől lehet, de semmitől sem érdemes. Mégis van egy csomó dolog, amitől szinte kötelező – társadalmi, közösségi, családi vagy más kapcsolati szinten.

A félelmek egy része „genetikailag” kódolt, vagyis már az érkezés pillanatában adott. A többi időközben gyűlik szépen, saját tapasztalatok és innen-onnan hallottak alapján.

Egy iskoláskorba lépő csemetének máris terjedelmes fosólistája lehet, a felnőtteknek meg aztán pláne.

Nem bánt. | Fotó: wallpaperscristaos.com.br

Aki engedelmesen beengedi az összes figyelmébe ajánlott félelmet, könnyen azon kaphatja magát, hogy a sarokban ücsörög reszketve, és csak a korlátokat veszi észre, a lehetőségeket nem.

Persze, ez a skála igen széles. A legtöbben addig a pontig jutnak el, hogy csupán néhány lehetőséget zárnak ki az életükből – úgy gondolván, hogy azok nélkül is vígan ellesznek. Igen ám, de tapasztalataim szerint pont ezek hozzák a legnagyobb fejlődést, amikor végre eljön a félelmek túllépésnek ideje.

A „nagy” dolgok viszonylagosak. Egy apróságnak is lehet hatalmas jelentősége, és egy külvilág előtt látványos akcióra is legyinthet az ember. A nagy dolgok ráadásul kicsikből állnak össze. A maratoni futáshoz is muszáj egyenként megtenni a lépéseket.

A félelmek legyőzése sem szokott egyik pillanatról a másikra történni – bár olyan is van; de előfordul, hogy egy élet is kevés.

Nehéz ügy ez, mert a félelmeiről még a belső párbeszéd során sem beszél szívesen senki, kifelé pedig még kevésbé.

És a mumus bizony mumus marad, amíg nem nevezzük a nevén.

Nekem egészen pici koromban még megadatott a félelem nélküliség illúziója, emlékszem is rá haloványan. Arra a gondtalan időszakra, amikor senki sem tájékoztatott, milyen körülmények között elvárás megfáznom, elesnem, hasfájást kapnom, meg ilyenek.

Akkor is csak jóindulatból szóltak, nehogy véletlenül megtörténjen, de ez nyilván a „ne gondolj rózsaszín elefántra!” esete. Tiltásnak nem igazán engedelmeskedik az elme, mert felszólítást érzékel benne.

A félelmek tehát csak gyűltek és gyűltek. Tizennégy esztendősen már tudtam, milyen a testi szinten megjelenő rettegéstünet.

Azt hiszem, huszonegy éves koromban tetőzött a folyamat, amikor is eltűnődtem rajta, hogy ki a franc az ott a tükörben, aki a fényben rögtön az árnyékot veszi észre.

Szerencsére nem voltam sem depressziós, sem pánikbeteg, viszont szorongtam néha, mert a hülye félelmek megakadályozták, hogy igazán önmagam legyek.

A kalitkába zárt madárka esete, ugye. Csakhogy végig nálam volt a kulcs, így tudat alatt vagy tudatosan minden percben meghoztam a döntést, hogy vállalom-e a repülést. Ha vállalom, annak az a veszélye, hogy lepottyanok esetleg. Ha meg nem vállalom, akkor álom marad a szabadság érzése.

Ezután valahányszor eljutottam odáig, hogy sikerült beazonosítani valamelyik félelmemet, módszeresen célba vettem, mert nem bírtam elviselni, hogy ott van bennem.

Ma már elfogadóbb vagyok a félelmekkel. Megnézem, miért jöttek, mire irányulnak, mi húzódik meg a mélyben.

És a „kölcsön kapottakat” köszönettel visszaadva megtaláltam a felszín alatt a sajátjaimat. Őket elég csak a nevükön nevezni, mert már attól semmivé foszlanak.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s