Nekem nem dolgom, hogy pénzt keressek. A pénz dolga, hogy megtaláljon engem.

Évekig meneteltem kivont karddal hadonászva. Olykor bekötött szemmel, máskor homályosan látva. Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert akkor úgy éreztem jónak.

Az önmeghatározásom fokmérője lett, hogy mennyit keresek, mivel és hogyan. Mindenről igyekeztem azt hinni, hogy nagyon az enyém, de semmi sem volt az. Hát persze, hiszen fordítva ültem meg azt a szerencsétlen lovat – sőt, néha a ló szerepébe bújtam, és úgy cipeltem a dolgokat.

Tevőleges nyugalom. | Fotó: galoremag.com

Igen ám, csakhogy rájöttem: nem vagyok se ló, se lovag. Lovagina pedig sehol sincsen. Királykisasszony viszont akad. Aki elég hülyén néz ki karddal hadonászva. Nem az ő feladata. Nem neki kell megküzdeni a sárkánnyal. Nem neki kell hetedhét országon átvergődve harcolni az anyagban teremtés lehetőségéért. Magában hordozza; megadta neki az ég.

Elég csak odaállnia az ablakba, hogy beindítsa az eseményeket a csendes jelenlét energiájával. Bármikor dönthet úgy, hogy mégis kimegy sárkányt mészárolni, de az felesleges strapa.

Én ezen a látszólag passzív szerepen halálosan kiakadtam. Aki régen ilyennel kínált, a sárga földig lebasztam. Mert nem értettem, mi ebben a sztoriban a királylány munkája. Már ha egyáltalán van neki, mert számomra nagyon úgy tűnt, hogy nincs.

Én szeretek dolgozni. Szárnyalva alkotni, létrehozni, csinálni valamit.

De szárnyalás-e az, amikor felszíjazom magamat egy repülőre, és vacogva kapaszkodom a levegőben? Vagy ha lovon vágtatva kitárom a karomat, és úgy teszek, mintha nem törné a nyereg a faromat? Nagy büdös pofonként jött a felismerés, hogy nem. Az nem szárnyalás, hanem küzdelem.

Így belegondolva tényleg az a helyzet, hogy én az odafentről kapott lehetőségekért sohasem küzdöttem. Ott álltam az ablakban, és egyszer csak felszólt valaki, hogy „hé, te kellesz”. Amiért pedig küzdöttem, arról rendre kiderült, hogy nem is volt értékes. Nem volt rajta áldás. Meló lett csupán, nem pedig hivatás. Tízévnyi tapasztalatom támasztja alá, hogy akkor járok a jól, ha királylányt játszom, nem lovagot. Anyagilag, lelkileg, szellemileg – mindenhogy.

Ehhez viszont egyrészt tisztában kell lennem saját magammal, másrészt pedig töretlenül hinni abban, hogy igenis biztonságos belesimulni az áramlásba.

Sőt, a legbiztonságosabb.

Mert a biztonságot nem nekem kell megteremtenem. Az egyszerűen van.

Dönthetek, hogy elfogadom-e belőle az eleve adott verziót, vagy csakazértis nekiállok eszkábálni egy sajátot. Meghatározhatom, ér-e az időm, az energiám, a jelenlétem annyit, hogy magától értetődő természetességgel áramoljon hozzám és általam a jól-lét. A küzdelmet sajnos az a félelem táplálta, hogy talán nem ér. És ha én sem voltam biztos benne, hogyan is várhattam el, hogy más biztos legyen?

De nincs ezzel semmi baj, hiszen ha nem élem meg azt a minőséget, valószínűleg sohasem jövök rá erre. A kettő között pedig pont akkora a különbség, hogy ma már inkább nyugodt mosollyal hagyom belül lejátszódni a küzdelmet, amikor jön a kardragadási kísértés.


Még több cikk: