Dönthetsz, hogy beleállsz-e végre a saját szerepedbe, vagy még mindig próbálsz úgy tenni, mintha egy másikat játszanál el.

A felvállalásnak súlya van. A fel nem vállalásnak is. Mindkettő nehéz. Egyik sincs hiába, tanítanak valamit. És nem az a lényeg, hogy felvállal-e téged a Béla, a Bella, a nagynéni, a munkatárs vagy a szomszéd. Hanem az, hogy te felvállalod-e saját magadat: a sorsodat, az utadat, az álmaidat, a vágyaidat, a céljaidat. Semmi más nem számít.

Nagyban játszani. | Fotó: downeyrealestate.com

Leírva baromi egyszerűnek tűnik. Mások életébe tekintve is könnyű olykor felfedezni, hogy az illetőnek merre kellene tartania, ha a belső hangot követi. De nem lehet neki csak úgy megmondani.

Vagyis meg lehet, ám az nem lesz számára akkora érték, mintha édes-keserű tapasztalatokkal megszerzett felismerések árán ő maga silabizálta volna ki. A mai kor emberének válsága pedig ott kezdődik, hogy többnyire azt sem sejti, mit kéne neki felvállalni.

Túl nagy a zaj. Kihívás meghallani benne az igaz szavakat.

Már az óvodában sem azt nézték, miben voltál jó, hanem azt, hogy mennyire tudtál alkalmazkodni. Beolvadni. Egy foggal-körömmel összetartott intézményrendszer szabályait belsővé tenni.

Aztán jött az iskola, ahol ha két percre önfeledt, játékba feledkező gyermekként igazán önmagadat adtad, a tanító néni rögtön hívatta anyukádat, hogy otthon is rakjanak rád szájkosarat. Ha „szerencséd” van, a szájkosár azóta is rajtad maradt, és te lettél a munkahelyeden a hónap dolgozója… miközben szökőévente egyszer azért eszedbe jut, hogy mi a fészkes fekete fenét keresel ottan.

Persze, nem csupán ezen a területen szabják meg neked, hogy milyen legyél. Kész elváráslistát kaptál férfiként vagy nőként, barátként vagy barátnőként, férjként vagy feleségként, szülőként és gyerekként, satöbbi.

Kőbe vésték, hogy hány évesen mire illik törekedned, mit kell megvalósítanod, és minek muszáj kipipálva lenni ahhoz, hogy a közmérce szerint „sikeres” és „boldog” legyél. Ergo ha nem vagy ötgyerekes atomfizikus szuper-anyatigris bombázó, vagy gyengéd alfahím vezérigazgató, akkor megbuktál, bocsi.

Tehát aki külső elvárások szerint él, eleve csak bukott ember tud lenni.

Kudarcot vall mások előtt, és ezáltal saját maga előtt is. Nem tudja, merre van az előre, így kénytelen olyan navigációra hagyatkozni, aminek nem is biztos, hogy része a számára szükséges térkép. Én is száguldottam már úgy nyílegyenesen, hogy azt hittem, jó felé megyek, de közben még a kontinens se stimmelt. Nincs ezzel semmi baj, ha előbb-utóbb megszületik a felismerés, hogy hoppácska.

Igen ám, de mit lehet egy ilyen felismeréssel kezdeni? A zsigeri reakció az, hogy el kell nyomni. Mert különben kitör a balhé.

Mégis mit szólna hozzá mindenki? Csúnyán néznének? Esetleg elvennék tőled a „boldog” vagy a „sikeres” címkét, hiszen az ő etalonjuk szerint inkább „fura” és „különc” lennél? Netalán úgy vélnék, hogy jó dolgodban megvesztél? Vagy elnéző mosolyt villantva a hátad mögött fogadnának, hogy hány nap múlva térsz vissza az egyetemesen helyesnek tartott útra?

El fog jönni a pillanat, amikor ez már nem bír érdekelni.

Amikor cáfolhatatlanul érzed, hogy nincs több kérdés. Úgysem érnél rá válaszolgatni. Mert van fontosabb dolgod is. Már nem mások sorsát cipeled, hanem a saját magadét. Nem mások szerepelvárásainak akarsz megfelelni, hanem annak a mércének, ami a lelkedben rejtőzik.

Nem mások céljáért cselekszel, hanem a sajátodért.

De ez nincs kőbe vésve, csupán egy lehetőség. Ami időről időre visszatér. Te döntöd el, hogy akarsz-e vele élni.


Még több cikk: