Hagyom nőni a hajamat. Hagyom helyrekerülni a dolgokat. Hagyom szabadnak lenni magamat.

Kivénhedtem az elvárásokból, na. Sohasem voltam az a megfeszülve puncsolós fajta, de középsúlyos megfelelési kényszer gyötört saját magam felé. Azért mondanám középsúlyosnak, mert utólag is megnyugtat a feltételezés, hogy akad, aki durvábban tolja. Ha tényleg van ilyen elfajzott eset, üzenem neki, hogy a világért se szokjon le róla, amíg nem érez rá belső késztetést, mert ez is egyfajta hajtóerő, amivel szép sikereket lehet elérni.

Nem kell túl komolyan.

Én sok minden akartam lenni, és talán lettem is. Kitaláltam magamnak foglalkozást, jellemzőket, meg jó pár címkét. Kitűztem magam elé célokat, hogy ha majd elérem őket, akkor a faszagyerek-skálán garantáltan szintet lépek. Mire kipipáltam az egyiket, már a következő járt a fejemben.

Nem álltam meg megveregetni a vállamat, hogy hé, ezt jól csináltam. Kívülről minden elismerést megkaptam, de magamnak egy fikarcnyit sem adtam. Gondoltam, hogy arra majd ráérek nyugdíjas koromban, meg hát egyébként is minek megállni ilyenekre, amikor rengeteg fontosabb teendő van.

Aztán rádöbbentem, hogy hoppácska, jól száguld a szekerem, csak éppen én nem vagyok rajta.

Szóval egy pillanatra megállítottam, és az irány meg a rakomány szemrevételezése után konstatáltam, hogy túlságosan teleraktam minden szarral, ráadásul nem is olyan helyre tart, ahová különösebben vágynék. Ledobáltam hát róla mindent, és úgy, ahogy voltam, váltás alsónemű nélkül felpattantam az elejére. A lovaknak pedig megmondtam, hogy menjenek arra, amerre menniük kell. Nem baj, ha nem tudom, merre – ők tudják, az a lényeg. Az ostort is elhajítottam, mert csapkodtam már eleget.

Lényegében ez történt a huszonhét után, a huszonnyolcadik életévemben.

Mondják, hogy a hetessel osztható esztendők előre megráznak, mint vak Bodrit a villanypásztor. Ezt aláírom.

Volt itt minden, kérem szépen. De annyira, hogy eladhatnám jó pénzér’ a forgatókönyvet, mert valamelyik kertévé biztos főműsoridős teleregényt csinálna belőle. Csak az a szekér már megint hova vinne, ugye? Ráadásul néhány csattanó még hátravan, úgy érzem.

Az eddigi legnagyobb poént eleinte észre se vettem. Utólag döbbentem rá, akkor viszont tisztességesen.

Az történt, hogy valahol út közben nyugalom szállt meg. És vele együtt bizonyosság, hogy zseniálisan el van rendezve minden, tehát nekem kizárólag akkor kell készakarva belenyúlnom, ha direkt úgy kívánja a helyzet.

Persze, bármikor belenyúlhatok, ám abban az esetben adott a kockázat, hogy csak magamat szívatom. Bármikor rácsaphatok a nyílegyenesen előrevágtató lovaimra, hogy márazonnal takarodjanak például balra, mert úgy látom jónak, vagy akár különösebb indoklás nélkül is felszuszakolhatok egy kacatokkal teli mázsás dobozt hátra. Természetesen mindkettőt kipróbáltam.

Jó kérdés, hogy mi a kihívás abban, ha egyszerűen hagyom menni a lovakat. Röviden szólva az, hogy kurva nehéz néha. Sokkal nehezebb tud lenni, mint a saját elmém gyártotta célokat megvalósítani. Ez nem olyan, mint egy gép, ahová bedobom a pénzt és kiadja a kólát. Nincs benne földi értelemben vett kiszámíthatóság.

Nem az nyújt biztonságot, hogy mások milyennek gondolnak engem, hanem az, hogy én milyennek látom az életet.

Így már adott a jóleső ön-vállveregetés esélye, hiszen a saját mércém szerint vagyok mérve. A címkék a felesleges rakománnyal együtt eltűntek. A lovak néha hátraszólnak, ha közeledik valami extra, de egyébként hiába faggatom őket. Minek is, ha tökre élvezem, ahogy lobog a hajam közben?


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: