High-res version

Szomorkodsz, amiért összeomlott. Pedig akár örülhetnél is neki, hogy egyáltalán volt.

A teremtő néhány napja vaskos diszlájkot nyomott a máltai „Azúr ablaknál” készült szelfikre. Egy laza viharral elintézte, hogy ne legyen több ilyen. Mentségemre szóljon, hogy én nem lőttem önarcképet a helyszínen, de az tény, hogy kábé félórát pózoltam ott, mert hát nem mindennap látok hasonlót. És pont ugyanolyat már nem is fogok. Mert tényleg összeomlott. Volt-nincs, bumm. Mint oly sok minden az életben – csak az ember szeret belefeledkezni az örökkévalóság eszményébe.

Léteznek örök dolgok, igen. De nehéz elfogadni, hogy semmi sem állandó abból, ami körülvesz.

Könnyű úgy tekinteni a természeti képződményekre, mintha mindig is lettek volna – ha már józan paraszti ésszel nem tudjuk felmérni a múltjukat. Még egy földrajztudós is csak a valaha volt való élettől elvonatkoztatva, tankönyvi elméletként tudja elképzelni a szuperkontinenseket, mert Eurázsiából átsétálni Ausztráliába egyszerűen nonszensz. Persze, azoknál kétmilliárd éves távlatról van szó. Az Azúr ablaknak nagyjából csak ötszáz év jutott, és egy ideje már omladozott.

Fotó: NPR.org

Amikor semmivé lesz valami, ami szilárdnak látszott, egy kicsit mi is vele omlunk.

Szívesen lennék zen buddhista vagy taoista, aki elvileg kicsit sem omlik, mert zökkenőmentesen fogadja el azt, ami van, és engedi el azt, ami nincs. Egy-két lépést már kénytelen voltam tenni a beállítottság felé, mert akár tetszik, akár nem, a gyökeres változások a sorsom mozgatórugói. A csillagbölcselkedők plútói minőségnek hívják az ilyesmit, és nem mindig egyszerű, de legalább nagyon izgalmas benne élni.

Az Azúr ablak végzetéről eszembe jutott, mennyi mindent láttam már összeomlani.

Hányszor játszódott le egyik pillanatról a másikra ez a volt-nincs. És ahogy elképzelem a másodperceket, amikor a hatalmas sziklák beledőltek a tengerbe, nem érzek félelmet. Kicsit szomorú vagyok, mert gyászolom a szépséget. Ám nem illetném semmilyen hangzatosan drámai jelzővel az esetet, mert a vihar csupán ugyanannak az erőnek a másfajta megnyilvánulása, amit már a saját bőrömön is megtapasztaltam egyszer-kétszer.

Nyilván nem vagyok egyedül ezzel. Mindenki volt már az egyik legnagyobb kincsét elveszítő Málta szerepében – és némi siránkozás után rájött, hogy hoppá, megy tovább az élet. A továbblépéshez viszont nem árt kipislogni a zsebkendőhalom mögül, és megállapítani, hogy ami hirtelen nincs, az legalább volt.

Ez az igazán nagy kincsek ismérve: még akkor is gazdagabbá tesznek minket, amikor már nincsenek.

(Sőt, talán csak akkor szembesülünk a valódi értékükkel.)


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: