Az üresség dicsérete

Nem az az igazán boldog ember, akinek a vágyai teljesülnek. Hanem az, aki képes elengedni őket.

Én úgy gondoltam eddig, hogy ez egy ezobullshit. Szó szerint üres duma, ami elméletben talán logikus – na, de a gyakorlatban? Értelmetlennek, sőt félelmetesnek tűnt az üresség, amiért a taoisták áhítoznak.

Főleg nekem, hiszen vágy- és akaratfókuszú ember volnék. Még a spiri cuccokat is arra szoktam használni, hogy teremtsek velük szellemben, gondolatban vagy éppen anyagban. Szerintem simán lehet földi javakért imádkozni, ha éppen azokra merül fel igény. És a látszólag profán cselekvés ugyancsak lehet szertartás, ami segít őket megvalósítani.

Jó helyen. | Fotó: magic4walls.com
Jó helyen. | Fotó: magic4walls.com

Mindezt továbbra is igazságként élem meg. Csakhogy rádöbbentem: van egy jolly joker állapot, ami üti az összes lapot. Ami még a vágyak beteljesülésénél is többet tud adni, ha az ember megengedi.

A bökkenő csupán annyi, hogy baromi nehéz megengedni. Nekem legalábbis nehezebb volt, mint célokért küzdeni. Arról az állapotról beszélek, amikor az összes vágyamat elengedve arra összpontosítok, ami itt és most van – s megengedem, hogy a jövőben az legyen, aminek lennie kell.

Ebből hiányzik a hiány érzése. Nincs benne olyan, hogy nincsen. Az elme nyilván hajlamos rácuppanni, hogy legyen, éppen ezért ez az állapot minden percben tudatos döntés eredménye.

Nem holmi sodródás, hanem a „van” választása a „nincs” helyett.

A vágy szerintem alapvetően jó dolog, egyfajta belső iránymutatás, ám eljöhet a pillanat, amikor az ember már mindent megtett érte, s akkor jár a legjobban, ha belehelyezkedik az áramlásba, nem szánva energiát a küzdelemre, a kapálózásra. Egyszerűen hagyja lenni a dolgokat.

Ez az üresség nem úgy üres, hogy nincs benne semmi. Hanem úgy, hogy alapvetően mindent semlegesnek ítél, de ha már címkézni kell, akkor inkább jónak könyveli el. Mert minden jó valamire, csak legfeljebb még nem világos, hogy mire.

Nincs olyan, hogy szívat az élet: minden értem történik. Még az is, ami esetleg nem esik egybe az elképzeléseimmel. És ha ezt sikerül elfogadni, ad egy olyan tartást, amilyen a szép nagy fának van, amelyik egyforma szelíd határozottsággal áll napsütésben és szélviharban.

Én még nem tudok non-stop fa lenni.

Tök jó vágyaim vannak, szeretem őket – csak felfedeztem, milyen néhány órán át nélkülük létezni.

Olyan, mintha futószalagon jönnének az ajándékok, és semmi okom nem lenne elégedetlenkedni. Olyan, mintha ugyanolyan arckifejezéssel tudnám nyugtázni a kívánságom teljesülését, mint annak az ellenkezőjét. Olyan, mintha mindegy lenne, ki mit mond vagy tesz, mert egy magasabb szinten eleve úgy van elrendezve minden, hogy jó legyen.

Nem külső tényezőkön múlik a boldogságom, hanem azon, hogy magát a boldogságot választom.

Csak hát ahhoz, hogy ez elférjen a tudatomban és a szívemben, minden egyebet el kell engednem. Mindent, ami azt súgja, hogy mi nincs meg. Kihívás rejlik ebben, mert a külvilág – az elme kivetüléseként – eleinte hajlamos az orrom alá dörgölni a nincseket.

De miután pókerarccal legyintek minden ilyesmire, egyszer csak abbahagyja, és jön az a bizonyos állapot, ami olyan, mintha sziklaszilárdan egyensúlyoznék egy soha el nem apadó hullám tetején. Mint valami állandó főnyeremény. Teljesség-élmény. Aminek senki emberfiától és semmilyen körülménytől nem függ a megélése, csakis a pillanatnyi döntésemtől, tehát tőlem.

Hogy nem „majd egyszer” lesz jó, hanem most is tökéletes minden.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s