A mágikus nő útja

A női működésnek két szintje van. Az egyik az egekben, a másik pedig a béka segge alatt. Sokáig csak az utóbbiról tudtam.

Tiniként olyannyira megtartottam nőtársaimtól a három lépés távolságot, hogy a főiskolai két legjobb barátnőm is fiú volt. Tízéves lehettem, amikor összetört bennem valami, mert körülöttem mindenki elkezdett „pasikról és divatról”, pontosabban szemezésben kimerülő kétnapos párkapcsolatokról és a helyi pláza kínálatáról beszélni. Meg pletykálni. Meg elméleteket szőni. Meg túlreagálni.

Ezzel egy időben választottam magamnak egy akkoriban még teljes mértékben „fiúsnak” tartott foglalkozást, és amíg a lányok az egyik – szerintem girnyó – nyolcadikos feltételezett hasizmáról cseréltek eszmét az egyik sarokban, én a másikban kiválóan szórakoztam az „és akkor lefagyott a Vindóz” csattanójú sztorikon a srácokkal. Nekem is volt sminkem, lakkozott körmöm és messziről csodált szerelmem, de sajnos nem alakult ki bennem az az idegpálya-összeköttetés, ami megköveteli az ezekről történő szüntelen társas elmélkedést.

Sőt: úgy tapasztaltam, hogy a fiúk a megfelelő helyen és időben ezekben a témákban is sokkal hasznosabb közönséget jelentenek. Nyíltabbak, őszintébbek. Szóval kialakult bennem egy masszív előítélet-halmaz a lányokkal szemben, ami tizenöt évnél tovább is fennállt, mert szinte mindennap megerősítést nyert – ahogy az az előítéleteknél szokás. Ha pedig kivétellel találkoztam, elkönyveltem, hogy „ó, csak erősíti a szabályt”.

Aztán jött a megoldás. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem szépen, lassan kúszott be a tudatomba. Gyorsabban nem is érkezhetett volna, hiszen akkor elküldöm a francba.

Egy folyamat volt, amiről eleinte észre sem vettem, hogy benne vagyok. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az életem minden területére elsöprő hatással lesz, pláne az emberi kapcsolataimra. Kényes dolog erről beszélni, mert akiben már lejátszódott, annak nyilvánvaló, mint az egyszer egy, akiben pedig még nem, annak a puszta említése is olyan ellenszenves lehet, hogy anyukám csuklani fog e poszt megjelenése után rendesen. De nem kerülgetem tovább a forró kását, írom a lényeget.

Megszerettem önmagamat, a saját női mivoltomat, és ezáltal olyan női szövetségesekre leltem, hogy csak na. Rájöttem, hogy minden „rossz”, amit a nők részéről tapasztaltam, a saját nőiességem elfogadásának hiányára vezethető vissza.

Egy elcseszett tükör volt csupán, amit láttam. Girbe-gurba felületű, mint a vidámparkban. Groteszk alakok lézengtek benne, legalábbis annak észleltem őket. Aztán ahogy a saját tükrömben észrevettem a valóságot, a többi sziluett is kisimult. Nincsenek itt vérszomjas pletykafészkek, mindig az aktuális pasi miatt síró vagy nevető párkapcsolatfüggők, vagy márkákra tapsikoló divatőrültek. Pontosabban vannak, de az csupán a felszín, és én döntöm el, milyen mélyre nézek.

És én döntöm el, hogy meglátom-e bennük az embert. Az embert, aki kompenzálni akar az alacsony szinten tartott figyelemfókuszával, mert még nem áll rá készen, hogy egy-két polccal feljebb is szétnézzen abban a bizonyos egyszemélyes kisboltban, ahol a saját lélek darabkái vannak. Az embert, aki még ilyenekről akar beszélni, így akar viselkedni, mert ez az ismert és biztonságos terep neki. Vagy éppen abban a tévhitben tengődik, hogy úri távolságtartással megúszhatja az egész szembesülősdit.

Mondom, hogy erre nem két perc volt rájönni. Kellettek hozzá olyan kemény pillanatok, amikor Szörnyellák csupaszították le a lelküket előttem egy-egy félmondattal, vagy én döbbentem rá, hogy egy adott szituációban férfiasan viselkedtem, miközben végig arra vágytam volna, hogy nőként kezeljenek. Kellett hozzá sok-sok felismerés, hogy milyen akartam lenni, és milyen vagyok igazából, amikor csak – a néha sebezhető, néha kelekótya – önmagamat adom.

Azóta már tudom, hogy az a természetes állapot, amikor a nők tiszta szívből szépnek, bölcsnek és teljesnek látják a másikat. Nem a „nincs” kapcsolja össze őket, hanem a „van”.

Nem kell mindennap csacsogniuk, mert az intuíció síkján egyébként sem szakadnak el egymástól. Tudják, hogy csodálatos energiákat kaptak ajándékba, amit a világért se pazarolnának marhaságokra. Vagy ha mégis, hát azért teszik, mert jólesik. És amikor véletlenül lejjebb csusszannak, akkor sem mennek bele cicaharcba, mert a méltatlanság nekik fáj jobban. A sérelmeket elengedve továbblépnek a szelíd erő szintjére, ahová tartoznak.

Mindennek mellesleg az a mellékhatása, hogy egy idő után a férfiak sem lefagyott Vindózról akarnak velük társalogni, de ez már más tészta. A lényeg, hogy amelyik nő saját magában ráakad a varázslatra, előbb-utóbb másokban is meglátja.

(A fotó eredetije: vice.com)

Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s