Az egyiknek az a rögeszméje, hogy lehet olimpia Budapesten. A másiknak pedig az, hogy csak őmiatta nem lesz.

A közéleti kérdések döntő többsége lufi. Mondvacsinált dilemma, amit azért találtak ki, hogy addig se az igaziakkal kelljen foglalkozni. Sokkal kényelmesebb így. Egyrészt azért, mert társadalmi szinten kiváló stressz-levezetés: kevesebben lázadoznak, ha odateszik eléjük, ami miatt legálisan szabad anyázni. Másrészt pedig egyéni szinten jobban esik a körülöttünk lévő emberek helyett távoliakat bírálni, hiszen kartávolságon kívülről nem tudnak lecsapni.

Ezt nektek! | Fotó: Martin Bureau

Ezt nektek! | Fotó: Martin Bureau

Nem tudom, hogy eredendően ezt hívják-e demokráciának. Nem tudom, hogy az ókori görögök többet foglalkoztak-e a politikusaik birtokával, mint a felszólalásaikkal. Nem tudom, hogy rajzoltak-e faszt a cseréptáblára. De egyiket se tartom valószínűnek, mert az hús-vér népuralom volt, erőteljes filozófiai alapokkal. Ami itt és most nálunk van, abban nincs se hús, se vér, se filozófia. Csak pénz meg műbalhék – és nagy ritkán igaziak.

Ez az olimpiás dolog nem egy igazi balhé. Egy pillanatra sem volt komoly társadalmi kérdés.

Mégis jólesett belőle azt csinálni, mert az ellenzőknek is simogatta a lelkét a feltételezés, hogy Magyarország elbír egy rendezést. Hogy vannak egyszer használatos presztízsépületekre költhető milliárdjaink. Hogy van olyan közlekedési hálózatunk, amivel annyi nézőt és sportolót zökkenőmentesen lehet szállítani. Hogy igenis rajta vagyunk a világ térképén, a politikai rendszerünk pedig nyilvános okézást kaphat egy ilyen diplomáciai döntésnél.

Én szeretem a hazámat. Így, ahogy van. Szeretetből nyilván mindenki a magáét tartja igaznak. Én például azt tartom igaznak, amelyik nem vak. Amelyik látja a tárgyát – és nem fordul el tőle, amikor az nem a legjobb formáját hozza. Látja a hiányosságait, a gyengeségeit, a küzdelmeit, a kudarcait – és mégis szereti. Sőt, talán még mélyebben, mint amikor minden rózsaszín csillámpónis.

Nekem ebben az olimpia-nolimpia témában csak az fájogat egy kicsit, hogy a rászánt idővel és energiával mennyi csodát lehetett volna véghezvinni.

A tervezgetésbe ölt kreativitást valami valódinak a megteremtésére fordítani. A tiltakozásba sűrített tűzzel valami valódi méltatlanságot szétégetni. Mi lett volna, ha ugyanezt az eltökéltséget és vasakaratot sikerül belevinni például az egészségügybe vagy az oktatásba?

Persze, ott már összetettebb kérdések vannak. Nincs az a könnyed illúzió, hogy egy aláírással dönthetünk az ország sorsáról. Ezekhez már tájékozódni, gondolkodni és mérlegelni kellene. Pofonegyszerű rögeszmékkel viszont egyszerűbb az élet. A bolondnak is megéri, nem?


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: