„Csúnyácska volt, de úgy csinálta a semmit, hogy megőrültek érte a férfiak” – olvastam valakiről valahol. Már nem tudom, kire vonatkozott, maga a mondat viszont nő létemre tökön szúrt.

Mert nekem mintha mínuszból indulva kellett volna megtanulnom, hogy mit is jelent ezt a dolog. Negatívnak hittem, mert kifejezetten rosszul hangzott.

Akkor úgy éltem meg, mintha a cikkíró tehetetlen rongybabának titulálná a fekete-fehér fotón ábrázolt madárijesztőszerű hölgyet, akiért történeti források szerint helyi nagymenők versengtek. Bántónak éreztem a nőiség esszenciáját pont a nem cselekvésbe sűríteni, hiszen ez annyira nem okos, nem karakán, nem elismerésre méltó viselkedés.

Fókusz. | Fotó: kuvaajankulma @ Deviantart

Fókusz. | Fotó: kuvaajankulma @ Deviantart

Miután ilyen remekül megállapodtam saját magammal, hogy mekkora hülyeség az idézett gondolat, természetesen meg is feledkeztem róla. Legalábbis próbáltam. Mert tapasztalatból már tudom: csak az tud ennyire mélyre hatolni, amivel dolgom van.

De ettől még fenntartom a jogot, hogy egy darabig saját magam előtt is letagadjam. Ezt például különösen jólesett az eszement baromságok kategóriájába sorolni, mivel dióhéjban tulajdonképpen nem más, mint az aktuális életszakasz-leckém.

„Pont ez? Ne máááár! Méééér?” – vinnyogtam magamban az ég felé, amikor belém hasított a felismerés.

Pont ez volt az, ami teljességgel hiányzott belőlem, és még egyszer sem gyakoroltam, soha az életben.

A semmit sem csinálás. A hagyni levés. Úristen! Nagyon nehéz. Komolyan mondom, nekem ezerszer kisebb kihívásnak tűnt megmászni a Himaláját, mint amit a semmit sem csináló hölgy csinált.

Persze, ez nem csak férfi-női kontextusra értendő nálam, hanem úgy általában mindenre. Kimondani, kimondatni, rákérdezni, felpörgetni, haladni… mint egy faltörő kos, aki ugyanúgy közelít a kőfal és a fotocellás ajtó felé, mert hát ez az egy stratégiája van neki. Csak nekem ez nem stratégia volt, hanem természetes. Mígnem rájöttem, hogy az életben minden egy folyamat, és rohadtul nem kéne mindig belepiszkálni, elvégre eredendően jól van kitalálva.

Kivéve, ha várni kell. Akkor szarul van kitalálva. Még ma is így érzi a lelkem egyik apró darabja. A többi részem már tudja:

olykor a semmit sem csinálásban, a hagyni levésben nyilvánul meg az a különleges paradoxon, hogy ha mindent elengedek, akkor minden az enyém lesz, következésképpen semmiért sem kell harcolnom.

Csak saját magammal. Hogy ne akarjak harcolni folyton. Először szörnyű volt. Főleg, mert sejtettem, mikor kellene egy adott helyzetből kivonni lehetőleg az összes energiámat, mégis forrongtam magamban, hogy fú, de sürgősen helyre kéne rakni a dolgokat. Miközben – basszuskulcs! – a dolgok általában pontosan a helyükön vannak, tehát csak saját magamat szívatom a rakosgatással.

Nagy tanulság volt tehát, hogy a tudatos nem odafigyelést, illetve a kívülről-felülről megfigyelő távolságtartást értették abban a bizonyos cikkben semmit sem csinálás alatt. Ami nem más, mint a saját gondolatok és érzések fölötti hatalom. Az elengedés diadala. És ez olyan magasságokba repít, ahová egy faltörő kosnak esélye sincs felkaptatni.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: